Lelkesítő

29. Nyolc irreális elvárás a gyerekeink felé

Rosszkedvű a gyerek? Nem úgy tanul, ahogy elképzelte, esetleg hálátlan? A szülők rosszul viselik, ha a gyerekeik nem úgy viselkednek, ahogy azt elvárják. Ám lehet, hogy épp az elvárásokkal van baj időnként.

Akármilyen furcsa is, a gyerek nem mindig olyan, mint a Kindertojás-reklám boldog szereplői. Ő is kelhet fel bal lábbal, és történhet vele olyan, ami elrontja a kedvét. Ez teljesen normális, és ha - bizonyos határokon belül, nyilván - ezt nem fogadjuk el, komoly problémákat okozunk neki. Ha ugyanis azt látja, hogy szülei nem tudják elfogadni, hogy neki saját jogán is vannak érzelmei, akkor gyerek úgy érzi: el kell fojtania érzelmeit.

8 irreális elvárás

A Good Men Project összeszedte, milyen irreális elvárásokat támaszt egy apa a gyerekével szemben. Íme a 8 túlzás:

1. Mindig legyen jókedve

2. Legyen tökéletes az iskolában

3. Sose rendetlenkedjen

4. Legyen hálás

5. Ne vegye észre, hogyan bánok az anyjával

6. Ne próbáljon meg megúszni semmit

7. Mindig bocsásson meg nekem

8. Csinálja azt, amit mondok, nem azt, amit mutatok


Az elfojtott érzelmek aztán előbújnak máshogy, máshol. Jelentkezhet has- vagy fejfájás formájában, de a körömrágás, a hajtépés is értelmezhető lenyelt agresszióként.

A másik véglet az, ha a szülő megpróbál mérges vagy szomorú gyermeke kedvében járni. Bár természetes, hogy aggódik gyermekéért, de az indokolatlan jutalmazással összezavarjuk. A gyerek könnyen egy játszmában találja magát, kihasználja a szülő aggodalmát, s indokolatlanul is balhét generál, hiszen nagyon jól tudja: szülei bármit megtesznek, hogy ő jobb kedvre derüljön.

Az érzelmi zsarolás tehát mindkét oldalon jelentkezhet, ha nem kezelik a szülők megfelelően a gyermek hangulatát. Héjja Edit pszichopedagógus azt tanácsolja, miután felismertük, hogy nincs jó kedve a gyereknek, beszéljünk vele erről, és nevezzük meg, hogy mit érez: „látom, hogy szomorú vagy”. Az is fontos, hogy ne zaklassuk emiatt, hanem fogadjuk el, és magyarázzuk meg neki, hogy ez is az élet velejárója. Ezek után már sokkal könnyebb kezelni a negatív érzelmet, hiszen a gyerek is tisztában lesz azzal, hogy ezek normális, emberi folyamatok.

Fotó: AFP / Arne Dedert

Ám, ha a gyerek gyakran van rossz hangulatban, akkor utána kell járni, hogy pontosan mi okozza ezt. Érdemes az óvodában, iskolában, a gyerek szűkebb vagy tágabb környezetében keresgélni, és adott esetben szakemberhez fordulni.

Mindenáron jól kell teljesítenie

"Az én gyerekem egy zseni" - gondolja sok szülő. Sajnos ebben a mondatban nem a zseniségen van a hangsúly, hanem az „én gyerekemen”. Aztán, amikor iskolába kerül, becsúszik egy négyes, urambocsá’ egy egyes. A szülő pedig nem érti: „buta a gyerekem?”.

Fotó: Túry Gergely

A maximalista szülő gyereke csak akkor érzi magát biztonságban, ha mindent megtesz, hogy teljesítse az elvárásokat. „Ez csecsemőkortól datálható” – magyarázza Héjja Edit. Ez 12-13 éves korig tart, amikor kezdi érteni a világ működését, és látja, miként tud függetlenedni. Innen számítjuk a serdülő kort. De addig „a gyerek mindent megtesz, hogy megfeleljen”. Ha mégsem sikerül, és rossz jegyet hoz, akkor a legjobb megoldás a büntetés és rosszallás helyett leülni vele, és együtt átnézni a tananyagot.

Nem hibázhat

Leejti a bögrét, beveri a fejét, eltöri a lábát, balesetet okoz. Ki az? A gyerek, vágná rá a frusztrált szülő, de ha jól belegondolunk, ez ugyanúgy előfordul a felnőttekkel is, mégis mintha a kiskorúakkal szigorúbbak lennénk. A hibátlanság elvárásával azonban egy sokkal súlyosabb dologgal terheljük a gyereket, mert azt gondolja, hogy ha vétkezik, akkor nem szerethető. Sokszor előfordul, hogy a szülő maga is ugyanezt élte meg, esetleg saját magának sem tudja megbocsátani a hibákat.

Héjja Edit szembesíteni szokta a tökéletességet hajhászó szülőket azzal, hogy mi történik, ha nála csúszik be egy hiba? A válasz: rendszerint semmi. De annyi bizonyos, hogy nem dől össze a világ. Ha fel tudjuk oldani magunkban a rettegést a következményektől, akkor gyerekeink hibáira is máshogy fogunk reagálni.

Legyen mindig hálás

Elözönlik a közösségi médiát az anyákat és szülőséget ajnározó mémek. Érdekes módon ezeket jobbára anyukák szokták megosztani, nem a gyerekek. De ez is így van rendjén. "Bármit ad a szülő a gyerekének, az saját döntése” – mondja Héjja Edit. Tehát a hála vélt hiányát számon kérni nemcsak, hogy helytelen, de egyenesen károkat okozhat a szülő-gyerek kapcsolatban.

Nem baj, ha az anyuka, évekig gyermekére koncentrál, de végül semmiképpen ne a gyereket hibáztassa önmaga és a munkája elhanyagolásáért. A szakember azt tanácsolja, hogy „inkább egy pihent anya 12 órában, mint egy túlhajszolt 24 órában”. Aki túlterhelt és ideges, keressen olyan programokat, amely során fel tud töltődni, így a gyermekkel együtt töltött időben sokkal kiegyensúlyozottabb lesz.

Ne legyen érintett

A szülők között lehetnek konfliktusok. Két szélsőségesen rossz megoldás létezik ezek kezelésére a családban: ha a veszekedés a gyerek előtt történik, vagy ha a veszekedés a gyerek kizárásával történik. A gyereknek ugyanis nagyon érzékeny receptorai vannak. Nem fogjuk tudni eltitkolni előtte a feszültséget, csecsemőként, de már magzati korban is felismeri, ha az anyja ideges. Az anya szívverését ugyanis a negyedik hónaptól kezdve hallja a magzat. A feszült anya méhe összeszűkül, amiben kevesebb a hely a kicsinek. A csecsemők nagyon gyorsan megtanulják, hogy ez az állapot nem jó.

A kicsik viselkedése is egyértelmű konfliktushelyzetben: például „elkezd torkaszakadtából ordítani, hogy kirántsa az anyját a feszült szituációból”. Ha viszont eltitkoljuk a konfliktust, ugyanúgy kárt okozunk: kirekesztettnek fogja érezni magát a gyerek, aki tudja és érzi, hogy baj van. A bizonytalan helyzet pedig frusztrációhoz és még számos – testi és lelki – problémához vezet. Héjja Edit szerint nem a konfliktussal van baj, hanem azzal, hogyan oldják meg, azaz megoldják-e egyáltalán a helyzetet a szülők. A gyereknek látnia kell a veszekedés után a megoldást, hallania a kibékülést jelző szavakat, gesztusokat. Ellenkező esetben konfliktuskerülő lesz, és könnyen kialakulhat benne az a hit, hogy a veszekedés megoldhatatlan akadályt jelent egy kapcsolatban.

Fotó: Túry Gergely

A gyereknek mindent meg kell bocsátania nekünk

Elvárjuk a gyerekeinktől, hogy megbocsássák hibáinkat, sőt azt még inkább, hogy észre se vegyék őket. Mint már említettük, a hiba a felnőtt és gyermeki lét természetes velejárója. Ha mi, szülők is megbocsátunk gyermekünknek, ő is képes lesz elnézni hibáinkat.

Érdemes megvizsgálni, hogy a szülő tettei nincsenek-e ellentétben a szavaival? Tetteink nagyobb súlyt kapnak, mint szavaink – mondja a szakember, aki szerint a gyerek a világot a szülei szűrőjén keresztül ismeri meg. Felnőttkorunkban is hordozzuk a szülőktől vett elsődleges mintákat. S ha ráébredünk, hogy most pont úgy csináltam, mint édesanyám gyerekkoromban, akkor még működik az elsődleges tapasztalás. De az is előfordul, hogy éppen ellentétesen csinálom, mint a szüleim. Ez a két véglet. A szülőségben is meg kell találjuk a saját hangunkat. S ez egy hosszú út, hibákkal és sok tanulással.

Forrás: hvg internetes oldala

 

28. „A haldokló gyermekem tanított meg élni”

Először mondott igent interjúra az az édesanya, akinek kamaszfia milliókat gyűjtött össze a rákbeteg gyerekek gyógyítására.

Bizonyára önök is emlékeznek még Stephen Suttonra. Arra a 19 éves brit kamaszfiúra, aki idén tavasszal egy pillanat alatt belopta magát egy világ szívébe optimizmusával, jókedvével és a felfelé mutató hüvelykujjával. Ezek annak ellenére váltak védjegyévé, hogy gyógyíthatatlan beteg volt: Stephenről 16 éves korában derült ki, hogy rákja van, és bár mindent megtett a gyógyulásért, idén májusban végül feladta a küzdelmet.

Stephen betegsége három éve alatt egyszer sem hagyta el magát, és ha lehet, többet élt, mint egészséges társai. Amikor közölték vele, hogy meg fog halni, összeállított egy 46 tételből álló bakancslistát rajta csupa kamaszfiús kívánsággal, mint hogy „megölelni egy embernél nagyobb állatot", „ejtőernyőzni", „hegyet mászni." A lista egyik utolsó tétele a jótékonykodás volt: Stephen 10 ezer dollárt szeretett volna összegyűjteni a rákbeteg gyerekek megsegítésére, és végül több mint 5 millió dollárt gyűjtött.

Stephent édesanyja, Jane mindenhova elkísérte, és mindenben támogatta őt, igaz, csak a háttérből. Azt mondja, ebből a szempontból homlokegyenest fia ellentéte: míg Stephen szeretett szerepelni, ő egész eddig irtózott, még a gondolattól is.

„Megtanított élni"

A legelső, és emiatt kivételes interjújában, Jane természetesen Stephenről beszélt. Elmondta, fia volt az, aki megtanította neki, hogyan érdemes élni az életet. „Soha nem voltam ideges típus, de azért velem is előfordult olykor, hogy olyasmiken aggódtam, amikről utólag kiderült, apróságok csupán. Ma már máshogy van. Azon kapom magam, hogy rendre azt kérdezgetem magamtól: most komolyan, mit aggódsz ezen? Stephen mindig azt mondogatta, hagyjam a fenébe ezeket a kis dolgokat, és helyette inkább érezzem jól magam."

A gyászoló anya azért bevallotta azt is, neki is vannak rossz pillanatai. „Stephen halála óta szerencsére nincs túl sok szabadidőm. Ezer fokon égek, hogy eleget tegyek a legkülönbözőbb jótékonysági felkéréseknek, mindezt Stephenért. Az tart mozgásban, hogy arra gondolok, ő is helytelenítené, ha otthon ülnék a gyászba temetkezve.

Jane az interjúban beszélt arról is, nehezére esett elfogadni, hogy nyilvános szereplésével, Stephen közkinccsé vált. „Furcsa volt olvasni, hogy sokan azon a becenéven emlegették őt, amit egymás közt használtunk. Először azt gondoltam, nincs joguk hozzá, hiszen ez a dolog csakis kettőnké, amihez másnak nincs joga. De aztán rájöttem, Stephen rengeteg embert megérintett a személyiségével, akik cserébe beengedték őt az életükbe, így nincs jogom elítélni őket azért, mert ugyanúgy szeretik, ahogy én."

Forrás : www.hir24.hu

 

27. Iskolakezdésre

Világszerte iskolások tízmillióinak kezdődött el szeptember 1-jén a tanítás, aminek sok gyerek nem örül. Ám az iskola a világ nagy részén egyáltalán nem a mindennapok magától értetődő része, hanem nehezen kivívott luxus. Sok gyerek nap mint nap a leghihetetlenebb utakon, számunkra elképzelhetetlen akadályokon keresztül jut csak el az iskoláig. A Boredpanda válogatásában olyan gyerekek szerepelnek, akik nap mint nap nem akármilyen erőfeszítést tesznek, hogy ott lehessenek az órákon.

1. Ötórás utazás a szűk hegyi szurdokokon, hágókon, szerpentineken át egy alig fél méter széles ösvényen valószníűleg a világ legmesszebb lévő iskolájába - Gulu, Kína





2. Kisdiákok másznak felfelé ezeken a csöppet sem biztonságos falétrákon, hogy eljussanak az iskolába - Zhang Jiawan falu, Dél-Kína





3. Gyerekek tartanak egy bentlakásos iskolába a Himalája jeges hágóin keresztül - Zanskar, India



4. Diákok kelnek át egy sérült függőhídon - Lebak, Indonézia





5. Egy kislány ereszkedik le 800 méter magasról 400 méteres magasságba a Rio Negro folyó egyik partjáról a másikra - Kolumbia





6. Diákok indulnak iskolákba kenukon - Riau, Indonézia



7. Gyerekek kelnek át egy fa gyökereiből épült hídon, az erdőn keresztül vezető útjukon - India



8. Egy kislány egy bika hátán utazik az iskola felé - Mianmar



9. Tuktukon (motoros riksán) utazó diákok - Beldanga, India



10. Átkelés a hóesésben egy sérült hídon útban az iskolába - Dujiangyan, Kína



11. Diákok tartanak az iskolába egy fából készült hajón - Pangururan, Indonesia



12. Iskoláslányok egyensúlyoznak egy vékony pallón egy 16. századi erőd falán - Srí Lanka



13. Diákok utaznak csónakkal az iskolába - Kerala, India



14. Tanulók utaznak hazafelé az iskolából egy lovaskocsin - Delhi, India



15. Diákok kelnek át a Ciherang folyón egy rögtönzött bambusztutajjal - Cilangkap falu, Indonézia



16. 125 mérföldes úton egy bentlakásos iskolába a hegyeken át - Pili, Kína



17. Iskolásfiú kel át egy folyó felett egy kötélpályán - Padang, Szumátra, Indonézia



18. Általános iskolások kelnek át egy folyón egy felfújt gumibelsőn - Rizal tartomány, Fülöp-szigetek



Forrás: www.szeretlekmagyarorszag.hu

 

26. Az érem másik oldala

A család maga készítette a keresztet, szállította az urnát és ásta meg a sírt, mégis több mint 100 ezer forintjába került, hogy eltemessék a nagymamát.

A kormány rendelkezése alapján 2015. januártól lesz elérhető a szociális temetés azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak szerettük búcsúztatását. S. Tamás és családja azonban már most úgy döntött, hogy a legolcsóbb szolgáltatásokat rendelik meg a 86 éves korában elhunyt nagymama temetésére, minden mást maguk intéznek.

– Anyósom, Lenke mama kérte, hogy a faluba temessük, így gyakrabban járhatunk majd hozzá, és hamvasztassuk, mert úgy a legolcsóbb - mesélte a családfő, aki feleségével, Zsuzsával három saját gyermeke mellett egy örökbefogadott és öt, csecsemőkorában magukhoz vett gyermeket nevel, nagy szeretetben.

– A keresztnek való fát a Tüzép telepen vettem, az unokákkal csiszoltuk, festettük, ezzel spóroltam 9 ezret. Körülbelül 20 ezerért ásták volna a kis urnagödröt, amit én végeztem el a szertartás előtt két órával és legidősebb fiam, Máté temette be. A templomból a temetőbe 38 ezer forint lett volna a halottaskocsival való szállítás, ehelyett a saját autónkkal vittük az urnát – sorolta Tamás.

Hívő katolikusként nem okozott a család egyik tagjának sem gondot, hogy saját kezükkel adtak végtisztességet a mamának, hiszen ez régen természetes volt vidéken. Ugyanakkor a családfő úgy érzi, túlzottan drágán számolnak fel tételeket, nem érti például, hogy kerülhetett például egy műanyagzsák 2540 forintba.

– Az anyósom a közeli kórházban hunyt el végelgyengülésben, ezért nem is boncolták. Nem tudom, mennyi gumikesztyűt, zsákot használtak el. Azt, hogy „Erdélyi Józsefné élt 86 évet" 1905 forintért ragasztották fel öntapadós betűkkel, ez azt jelenti 79 forintot számoltak betűnként – elemezte kiadásokat a családfő, aki ennek ellenére örül, mert a téli fűtés árát így is megspórolták.

Forrás: www.kiskegyed.hu (2014.08.24.)

 

25. Idő a jóra

A 99 éves Lillian Weber iowai hölgy, aki minden nap varr egy ruhát rászoruló kislányoknak!

6

A néni, annyira belejött, hogy akár napi két ruhát is varrhatna, de inkább dupla annyi időt fordít mindegyikre, hogy egyediek legyenek.

2
3

A ruhákat a Little Dresses for Africa nevű jótékonysági szervezet viszi el a rászorulóknak.

4

A néni eddig 840 kislányt tett boldoggá.

5

Abban bízik, hogy a 100. születésnapjára elkészül az 1000. ruha.

1

Forrás: 444.hu

 

24. Jót tenni, jól tenni a jót

"DXN Család, kérlek segítsetek!!! Ma délután személyesen is találkoztam a 21 éves Ferenc Dáviddal, aki családi okok miatt hajléktalanná vált, egy fűtetlen, üres trafóházban éjszakázik, és napközben a Szent István körút 17 sz alatti Spar áruház előtt tanyázik! Szívesen vállalna munkát! Kertész, kertépítésben van gyakorlata, minden megoldás fontos lehet számára! Nem iszik, értelmes jóravaló srácnak látszik!! Kérlek benneteket tegyünk meg közösen mindent, hogy esélyt adjunk számára egy jobb, és szebb jövő lehetőségére!" - ezzel a poszttal indult Ferenc Dávid nem mindennapi története, egy olyan lavina, amelynek köszönhetően talán neki is lesz esélye egy normális életre.

A fiú 16 éves kora óta él az utcán. Akkor veszítette el édesanyját, akinek a halálát nem tudta feldolgozni, így inni kezdett. A családja ezt nem nézte jó szemmel, és végül "közös megegyezéssel" úgy döntöttek, eljön otthonról. Egy rövid ideig még sikerült fenntartania magát, de amikor a főnöke nem fizette ki kéthavi munkáját, az albérlete elúszott, és mivel nem volt félretett pénze, nem maradt más választása, mint az utca.


Böczkös István és Ferenc Dávid

Azóta eltelt majdnem hat év, Dávid pedig megtanult túlélni. Enni azt eszik, amire futja, fürödni a nappali melegedők valamelyikében szokott, az estéket pedig mostanában egy budatétényi, üres trafóházban húzza ki. Kérdésünkre, hogy miért nem megy inkább szállóba, határozottan azt mondja: "Oda soha többé!"

"Volt két zsák ruhám, azzal mentem be a szállóra. Másnap semmim nem volt, de szó szerint semmim, még a bakancsomat is elvitték" - meséli. Dávid a munkalehetőségekről is hasonlóan nyilatkozik: "A közmunka kihalásos alapon megy, lehetetlen bejutni. A hómunka az egyetlen, de hó nélkül nehéz..."

Ám mindez már a múlté, miután ugyanis egy rendszeres adományozója feltöltötte a Facebookra a történetét, a budapestiek megmozdultak, és rengetegen döntöttek úgy, hogy megpróbálnak segíteni.

"Másnap csak pislogtam. Nagyon sokan jöttek, ruhákat kaptam, élelmiszert, pénzt. Radásul, ha minden igaz, akkor kapok egy lakást is, amit fél évig használhatok. Így el tudok majd menni dolgozni, fűtött helyről, kipihenve, tisztán" - sóhajt. Arra a kérdésre pedig, hogy a lakást miből fogja fenntartani, újabb jó hírekkel szolgál: munkát is ajánlottak neki, többfélét.

"Eddig nem volt munkám, most meg a bőség zavara" - mosolyog, majd megnyugtat, hogy hála az adományozóknak, van már B-terve is. Ha a lakást nem tudja fenntartani, akkor irány a lakókocsi, amit szintén a napokban ajánlottak fel neki.

"Nagyon jó érzés, de zavarban vagyok" - mondja, majd sietve hozzáteszi: álmában sem gondolta volna, hogy ilyesmi fog vele megtörténni, és egyúttal mindenkinek nagyon köszöni.

Forrás: www.hir24.hu

 

23. Tedd le a pajzsokat

Schäffer Erzsébet Álmok kertje c. könyvéből (2013)

Nézek szét a villamoson. Kora délelőtt van, hogy átjöttünk a hídon, még köd ült a Duna fölött. A kocsiban zárt arcok, testek szoros tartásban. Úgy érzem, látható és láthatatlan batyukat cipelünk egymás szoros közelségében, fényévnyi távolságra egymástól.

Mellettem két acélkeménységű fiatal férfi. A kigyúrt testek is talpig vértezetben. Bőrdzseki, bokacsizma, erős parfümillat. Valamiért védekezésre készek. Elzárva bennük és rajtuk minden, gondosan.

A csuklórészben két lány telefonál. Mindkettőn távolságot tartó, erős smink. A szemöldök, a száj kontúrja megrajzolt. Szoborszerű. Egy férfi ismerősöm mondta pár napja a héven: Úgy megszólítanám azt a lányt, de megbénít a tökéletessége. Legalább valami apró esendőség lenne rajta…!

Nem. A férfiaknak is kitalálja a divat a már-már kötelező borostát, és jaj, a borotvált fejet… Hát nem a könnyedségről szólnak ezek a külsőségek sem.

A fülekben vezetékek lógnak, a szájak csukva, ha nem csukva, magukban mozognak, kis kütyükbe beszélnek; apró készülékekbe szállnak a szavak. Intimitásokat tudsz meg három méter távolságból. Legbenső titkokat. És milyen furcsa mégis, ott vagyunk karnyújtásnyira és megközelíthetetlenül.

Zenével bezárt fülek. Messziről hallod a fülhallgatóban dübörgő monoton ritmusdobokat. És hol vannak a régi szemezések? Telefonjátékokon csüggnek a tekintetek. Tokióban a metrón minden harmadik utasnak csukva a szeme is. Bezárul az egész arc. Pedig nem alszanak.

Talpig vasban, tartjuk magunk előtt a pajzsainkat. Félelemből? Sorompókat rakunk testünk és lelkünk köré, lakatot. Fülre, szájra, szívre…

És teljes vértezetünkben magunkban, magányban vagyunk.

És észre sem vesszük, belebetegszünk.

Megfigyeltem, hogy a gyerekek, az öregek, a bolondok és a legszegényebbek előtt nincsenek pajzsok. Megszólalnak, mosolyognak, beszélgetnek, segítenek. Megkérdik, hány óra? Hol kell átszállni a kettes metróra? Megfogják a szatyrodat, tartják az ajtót, míg fölszállsz. És vannak derűs fiatal nők, megkérnek, segítsd levenni a babakocsit. De sok kismama egyedül küszködik. Ha megszólalna, megkérne valakit – ledobna egy vértet –, volna, aki segítene. De kérni kockázat – lehet tartani attól, hogy visszautasítanak. Látszik rajtam, hogy ebben az erős világban gyönge vagyok…

Nem merem mondani, már-már nosztalgiát érzek a régi, magas lépcsős buszok iránt. Ott össze kellett fogni, hogy egy nehéz mozgású öreg, vagy egy babakocsi följusson a fedélzetére. Most, a földközeli járművekből a tolószékes ember maga is le tud gurulni a járdára. Boldogul egyedül. Persze, van ebben jó is…

Konrad Lorenz osztrák biológus egyik kedvenc íróm. Még a hetvenes években egy rádiós sorozata nyomán született a könyve: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című kis kötet. Többek közt arról ír, hogy az ember úgy van megteremtve, úgy kódolták, hogy ha a másik embert megpillantja, akkor üdvözli. Köszön, int, kalapot emel. A civilizált nagyvárosokban ennek a belénk kódolt parancsnak nem tudunk eleget tenni. Lehetetlenség egy aluljáróból áradó tömeg embereit külön-külön üdvözölni, vagy jobbra-balra köszöngetni a villamoson. Ám attól, hogy nem engedelmeskedünk a belső parancsnak, elkezdjük rosszul érezni magunkat. Nem tudunk róla, de megváltozik a természetes viselkedésünk, s közben észrevétlen lelkifurdalásban élünk. Így fordulhat elő, írja, hogy egy amerikai metropolisz aluljárójában már ügyet sem vetnek nemhogy egy rosszulléttel küzdő emberre, egy haláleset sem állít meg senkit.

Ez a természetellenes viselkedés beszűrődik még az otthonainkba is. Lorenz kellő öniróniával elmesél egy történetet. Barátaik, egy biológus házaspár vacsorázott náluk, egy távoli földrészről, Ausztráliából, minden lakott helytől messze lévő kutatási bázisukról érkeztek. Vacsora közben csöngetnek. Lorenz indulatosan áll föl. „Ki a fene jön ide ilyenkor?” A házaspár őszinte döbbenettel nézi. Számukra ez a magatartás, nem örülni egy, akár késő esti vendégnek – érthetetlen és megbocsáthatatlan.

Nem olyan régen egy Isten háta mögötti, Tisza-parti kis faluban jártam. Barátaim két kisfiával sétáltunk haza az óvodából. Az úton ismerősök jöttek szembe. Az utca két oldalán a házak kapujában, a kertekben szomszédok, falubeliek. A fiúk apja minduntalan odaköszönt, „Jó napot!” „Csókolom, Terus néni!” „Jó napot!” „Tiszteletem!” – kinek mi dukál. A két gyerek, két kis csikó, poroszkáltak a járdán, begyalogoltak az árokba, kavicsot rugdostak, bottal húzták a kerítést, élvezték a szabadságot. Apjuk után harsogták ők is, „Csókolom!” Ha meg éppen nem harsogták, az apjuk nem szűnt meg rájuk szólni, „Levente, Gergely, köszönni…!” Jó volt őket látni.

Hogy miért? Odatartoztak. A kertekhez, az udvarokhoz, az utcán a többiekhez. Azok meg hozzájuk.

Nemrég feljöttek a fővárosba. Életükben először. Nálunk vendégeskedtek. Indulunk be a városba, körülnézni, állunk a megállóban. Sokan várakozunk. A két gyerek körülnéz, aztán sorban odamennek az emberekhez: „Csókolom!”, „Csókolom!” Köszönnek, ahogy megszokták. Apjuk meghökken, aztán zavartan int nekik: „Levente, Gergely, itt nem kell…!”

Egy közösséghez tartozni, ennek jelét adni, erre támaszkodni – megtartó erő. Hazaérek, megölel a gyerekem, jó érzés. Beköszönnek a kerítésen, jólesik visszaköszönni. A villamoson rám mosolyog valaki – jókedvem lesz tőle. Csak ez az egyetlen, pici gesztus boldoggá tesz pár órára, de lehet, hogy egy egész napra.

– Figyeljék meg – mondta egy viselkedéskutató –, az összefont kar kicsit mindig kizár, eltart, elutasít, de legalábbis óvatosságot takar. Jobb azokat a karokat leengedni. Onnan könnyebb kitárni. S akkor már egy lépés, megölelni.

Szeretek szembenézni. Nézzünk farkasszemet, játszottuk valamikor. De az az erőről szólt. A szembenézéskor összekapcsolódik két tekintet. Mennyi történet van ott, dráma, játék, fájdalom, boldogság. Két összefonódó szempár – és most nem csupán szerelmesekre gondolok –, és érzed, nem vagy egyedül.

Hazafelé ezen gondolkodom. Behelyettesítek szereplőket: társat, gyereket, testvért. Igen. Szemembe néz valaki, kollégám akár, akivel sosem szoktunk egymás szemébe nézni – világok nyílhatnak meg.

A mosoly is ilyen. Két ember között, mondják, a legrövidebb út – egy mosoly. Érdemes kipróbálni.

Azt hiszem, a mosoly a legapróbb, mégis legnagyobb erejű gesztus, ami képessé tesz pajzsaink eldobására. Megnyitja azt is, aki kezdeményezi, s azt is, akit elér. Dávid Katalin művészettörténész szerint egyesen megváltás: „Nem kisebb, mint a szeretet mozdulata, mint amikor eltöröd a kenyeret és megfelezed. Rámosolyogsz egy idegenre, ugyanazt jelzi, jót akarsz a másiknak. Néha magam is teszek ilyen primitív dolgokat. Provokálok… Fölszállok a villamosra, jaj, bocsánat, mondom, és elmosolyodom. És az emberek vissza tudnak mosolyogni. Nem nagyra, ilyen apró dolgokra van szükségünk, hogy ne zárkózzunk be saját magunk börtönébe… Nem szabad a félelem csapdájába besétálnunk. Nem szabad bezárkóznunk se a lakásunkba, se önmagunkba.”

Minden emberben ott lakik a vágy, hogy eldobja a vértjeit. Hogy elvegyüljön és aztán kiváljon. Mindenkiben ott van belül a készség a figyelemre, a segítésre. Ott van legbelül a jó. S egyáltalán nem nehéz megszólítani azt, aki már rég beszélni akar.

 

22. Történet a síron túli hűségről

A szívbemarkoló történetünk főszereplője egy bizonyos Rocky Abalsamo, egy argentin származású amerikai férfi, akiről a kétezres évek elején talán még önök is hallhattak. Az idős bácsiról ugyanis ekkortájt rengeteget cikkeztek és egy csapásra világhírűvé vált, mert úgy döntött, szeretett feleségét a halála után se hagyja magára egy percre sem és gyakorlatilag kiköltözött hozzá a temetőbe.

A mindent elsöprő szerelem egy szép tavaszi napon kezdődött még az 1920-as évek végén, Buenos Airesben, egy aprócska kávézóban. Rocky és későbbi felesége, Julia egymásnak háttal ültek és saját barátaikkal beszélgettek, amikor Rocky felfigyelt Julia hangjára, és félig véletlenül, félig szándékosan kihallgatta a lányok beszélgetését. „Már akkor biztos voltam benne, hogy ő az életem párja. Tudtam, nem szalaszthatom el a lehetőséget, hogy megismerjem” - mesélte Rocky.

Egy évvel később, áprilisban házasodtak, két gyermekük; egy fiúk és egy lányuk született. Boldogan éltek, egyetértésben, szeretetben 1993-ig, amikor kiderült, Juliának komoly szívbetegsége van. A család a műtét mellett döntött, úgy gondolták, ha bármit tehetnek, ami meghosszabbítja Julia életét, meg kell tenniük. Nem tudhatták, hogy szerettük műtét közben meghal a komplikációk miatt.

Rocky képtelen volt megbékélni felesége elvesztésével. Egy pillanatra sem akarta őt egyedül hagyni, ezért úgy döntött, kiköltözik hozzá a temetőbe és virraszt mellette. És így is lett. Rocky minden nap, már nyitáskor megjelent a temető kapujában, odasétált felesége sírjához, köszöntötte őt, majd a kis székén üldögélve, mellette töltötte az egész napot. Alig evett, alig ivott, helyette fényképeket nézegetett és emlékezett. Esténként pedig, mikor zárt a temető, mogyorót szórt szét a síron, hogy távollétében az érkező mókusok vigyázzanak szerelmére.

Rocky 2005-ig szünet nélkül, minden nap a temetőben volt, ám ekkor történt valami. Kisebbik gyermeke, a fia autóbalesetben életét vesztette. Rocky innentől kezdve már csak hetente-kéthetente egyszer ment látogatóba, lánya szerint a fia halála után rádöbbent, hogy az életünket a szeretteink halála után is tovább kell élnünk.

A hűséges férfi alig egy hete, január 22-én, 97 évesen hunyt el. Utolsó kívánság az volt, hogy Julia baljára temessék, hogy úgy nyugodhassanak, ahogy mindig sétáltak. 

Forrás: www.hir24.hu

 

21. A munka boldoggá teszi az embert - Yu Youzhen a leggazdagabb utcaseprő

A kínai nő még egy földvásárlási ügy miatt kapott milliós kártérítést az államtól, összesen tízmillió yuant, mely több mint 360 millió forintnak felel meg. Ő azonban nem adta fel puritán életmódját, mondván: nem akarja elveszíteni becsületes erkölcseit – írja cikkében a Huffington Post. Yu Youzhent nem hatotta meg az ölébe hullott pénz súlya. Minden nap hajnali három órakor indul, hogy nemsokkal később útra keljen szemetesel felszerelt biciklijén, s összeszedje az árokba hajigált szemetet. Azt mondja, nem akar rossz példát mutatni gyermekeinek és azt sem, hogy a sok pénz megdöntse elveit. „Nem akarok semmittevővé válni, miközben élvezem a szerencsémet”– fogalmazott az 54 éves nő. Yu szerint a munka mindennapi elfogaltságot ad, így nem borul fel az életrendje, mely könnyen hanyatló utakra terelné a családját. A cikk szerint hetente hat napot tölt munkával, 14 éve seper az utcán, s főnöke szerint eddig mindössze pár napot vett kiszabadságnak. Kétségtelen tehát, hogy a munka megszállotja a dúsgazdag édesanya, akinek két fia is megtartotta korábbi munkáit. Az nem derül ki a cikkből, hogy a csemetéknek mennyire füllik a foga a munkához a családi milliók ellenére, de valószínűleg nem esett messze az alma a fájától, akkor ők is lojálisan robotolnak tovább. A milliomos nő egyébként 40 éve dogozik és tervei szerint addig dolgozik, míg el nem mehet nyugdíjba. Eddig teherautót vezetett, mezőgazdász volt és szakácsként tevékenykedett. Hogy elkölti-e egyáltalán a millióit, azt nem tudni, de bizonyára eddig nem igazán élvezte ki az őlébe hullott szerencsét.

 

20. Az élet

Amikor a terhességének 19. hetében az esküvői fotósként dolgozó Alexis Fretz vérezni kezdett, nem esett pánikba. Aggódott, persze, hogy a vér esetleg bajra utal, ezért óvatosságból felhívta nőgyógyászát. Az orvos azt mondta neki, nézesse meg magát az ügyeletes orvossal. Csak a biztonság kedvéért.

A 30 éves, kétgyermekes édesanya és férje azonnal elindult az Indianaban lévő Kokomo kórházba. Mire a váróteremig értek, Alexisnak alhasi fájdalmai voltak, de még reménykedett. „Este hatkor az egyik ápolónő megitatott velem három pohár vizet, megkért, hogy készüljek elő az ultrahangra és elment. Bekapcsoltam a tévét a kórteremben, kicsit bosszankodtam is, hogy mire a kezdődő sorozat feléhez érek, már megyek is vizsgálatra, de nem féltem.”

De sokáig nem jött senki. Alexis fájásai folyamatosan erősödtek és mire a sorozat véget ért, már tudta, nemsokára szülni fog. Az ápolók végül 7 órakor vitték ultrahangra. Alexis elmondása szerint a fájások között ekkorra már nem volt szünet: „az egyik elmúlt és jött a következő. Nem akartam erre gondolni, de a szívem legmélyén tudtam, hogy el fogom veszíteni a gyermekem.

Nem sokkal később az orvosa is közölte vele a rossz hírt, hogy bármit tesznek is ellene, szülni fog. A kisfia, akit Alexis Walternek nevezett el háromnegyed 10 előtt pár perccel született meg. „Az orvosok átadták nekem, miután elvágták a köldökzsinórt. Ekkor már teljes szívemből zokogtam, de még így is láttam, milyen gyönyörű gyerek Walter. Tökéletes volt. Csak öleltem, figyeltem a szívverését, számolgattam a kis ujjacskáit. Ha még néhány hétig fejlődhetett volna, lett volna esélye a túlélésért harcolni” - mondja az édesanya, aki először azért írta le történetüket, hogy a városban, ahol élnek, ne kelljen mindenkinek egyesével elmesélnie.

Nem akart képeket

Hiába fotós, Alexis nem akart képeket, úgy hitte, nem bírja elviselni a fájdalmat. Végül a férje győzte meg, aki ezután csodálatos képeket készített feleségéről és kisfiukról, Walterről. „Boldog vagyok, hogy Joshua rábeszélt” - nyilatkozta később a nő, majd hozzátette, büszke rá, hogy kisfia alig pár percig tartó élete alatt több embert érintett meg, mint azt el tudta képzelni.

A képek és a család története ugyanis azóta bejárta a világot. „Számtalan levelet kaptunk. A többség nagyon pozitív, sokan írják, hogy álmukba se gondolták volna, hogy egy 19 hetes magzat már ilyen fejlett. Ám ami ennél is fontosabb, a történetünk végre rávette az bloggereket, az orvosokat, a családokat és az anyákat, hogy beszéljenek. Hogy beszéljenek a vetélésről, a gyászukról, a fájdalmukról, az aggodalmaikról. Számomra ez a legfontosabb.”

Forrás: hir24.hu

 

19. A szenvedés értéke

A fiatalon meghalt Fabrizio atya levele Ferenc pápának

Fabrizio De Michino fiatal nápolyi pap 2014. január elsején halt meg. Harmincegy éves volt, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Ferenc pápának írott levelében hálát ad a pápa szolgálatáért, felajánlja szenvedését az Egyháznak, és elmondja: imáiban elsősorban nem gyógyulást kér, hanem hogy örömmel és erőteljesen tanúskodhasson az Úr szeretetéről. 

Szentatyám!

Mindennap imádkozom Istenhez, és mindig imádkozom Önért és azért a szolgálatért, amelyet az Úr Önre bízott. Imádkozom, hogy adja meg Önnek mindig az erőt és az örömet, hogy továbbra is hirdethesse az evangélum örömhírét.

Fabrizio De Michinónak hívnak, a Nápolyi Egyházmegye fiatal papja vagyok. Harmincegy éves vagyok, öt éve szolgálok papként. Két helyen töltöm be a szolgálatot: a nápolyi érseki szemináriumban a diakónusokat tanítom, és a Nápoly keleti külterületén található Ponticelli egy plébániáján is dolgozom. A plébániát az Esquilinus-dombon történt csoda emlékére Havas Boldogasszony-plébániának hívják. 2014-ben ünnepli annak centenáriumát, hogy az 1500-ból származó, a helyi lakosok által nagyon szeretett faszobrot megkoszorúzták.

Ponticelli egy olyan városnegyed, amelyet erősen sújt a bűnözés és a szegénység. De mindennap látom annak a szépségét, ahogyan az Úr munkálkodik ezekben az emberekben, akik Istenben és Szűz Máriában bíznak. Amióta ezen a plébánián vagyok, én magam is egyre nagyobb, bizalomteljes szeretetet élek meg Szűz Mária iránt, a nehézségekben is megtapasztalom a közelségét és a védelmét. Sajnos három éve küzdök egy ritka betegséggel: rosszindulatú daganat van a szívem belsejében, néhány hónapja áttétet képezett a májamban és a lépemben is.

Ezekben a nem könnyű években azonban soha nem vesztettem el az evangélium hirdetésének örömét. Amikor fáradt vagyok, még akkor is érzem ezt az erőt, amely nem belőlem fakad, hanem Istentől jön, aki segít, hogy továbbra is könnyen el tudjam látni a szolgálatot. Egy bibliai vers kísér az úton, bizalommal tölt el az Úr ereje iránt. Ezekiel könyvéből való: "Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek (Ez 36,26)."

Ebben az időszakban nagyon közel van hozzám püspököm, Crescenzio Sepe bíboros, aki folyamatosan támogat, olykor pihenésre ösztönöz, hogy ne fárasszam ki magam túlságosan. Köszönetet mondok Istennek családtagjaimért és paptársaimért is, akik segítenek és támogatnak különösen a kezelések idején, osztoznak velem az elkerülhetetlen szenvedés pillanataiban. Az orvosok is nagyon sokat segítenek, mindent megtesznek, hogy megfelelő kezeléseket kapjak.

Szentatyám, kicsit hosszúra sikerült ez a levél, de csak azt szeretettem volna elmondani Önnek, hogy mindezt felajánlom az Úrnak az Egyházért és különösen Önért, hogy az Úr áldja meg mindenkor, és kísérje Önt a szolgálat és a szeretet útján. Kérem, hogy imáiba vegyen bele engem is: mindennap azt kérem az Úrtól, hogy legyen meg az Ő akarata, mindig, akármi is az. Igaz, gyakran nem a gyógyulásomat kérem Istentől, hanem erőt és örömet, hogy továbbra is igazi tanúságtevője lehessek szeretetének és az ő szíve szerinti pap lehessek. Atyai imádságában bízva tiszteletteljes odaadással üdvözlöm.

Fabrizio De Michino atya.

Fabrizio atya temetésén háromezer ember vett részt Ponticelliben, a Havas Boldogasszony-székesegyházban, ahol káplánként szolgált. Hívei, barátai, családtagjai egyhangúan azt mondják róla: nagy hite és lelkiereje volt, mindig tudott mosolyogni és vigasztalni másokat.

Forrás: Magyar Kurír

Fabrizio atya testvérének vallomása: Szemmel látható volt benne Isten hatalma

 

 

Elmondja, hogy Fabrizio mindig különleges ember volt. Már gyerekként is kedvenc játéka a szerepjáték volt: ő játszotta a papot, a többiek pedig részt vettek a miséin. A vasárnapi misét semmiért sem szalasztotta volna el. Egyszer nagyon rossz idő volt, nem engedték meg az akkor hétesztendős kisfiúnak, hogy elmenjen a misére: elkeseredésében betört egy ablakot. Attól kezdve soha nem tiltották meg neki a misére járást. 

Fabrizio és a testvére között egy év korkülönbség volt: úgy nőttek fel, mint az ikrek, egy lélek két testben. Útjuk akkor vált külön, amikor Fabrizio jelentkezett a szemináriumba. Ezt a döntését örömmel vette tudomásul a család, és ahogy haladt előre az úton, egyre jobban érzékelték, milyen boldoggá teszi őt ez a döntés, mennyi fény árad belőle. Egyre ragyogóbb mosolya átragadt a körülötte élőkre is.

Pappá szentelése az egész család életét megváltoztatta. Így ír erről Fabio: „Fabrizio mindig nagyon-nagyon félénk volt, mindig csak arra válaszolt, amit kérdeztek tőle, soha egy szóval sem mondott többet. Nagy csendben élt, amiről ma már tudjuk, hogy ezer szónál többet ért. Az első miséjén áramütésként ért minket, ahogyan Isten szavát hirdette. Prédikációi soha nem voltak sem nehezen érthetőek, sem túl hosszúak. Közvetlenül  szólt a hívek szívéhez, akiket (mint minket is) magával ragadott az a kedves, de ugyanakkor erőteljes, ellenállhatatlan hang. Fabrizio az oltárról az Isten szava iránti leírhatatlan szeretetet sugározta, amit nehezen lehetne körülírni.”

Papi szolgálata során különös figyelemmel fordult a fiatalok és a gyerekek felé, akikkel képes volt egy csendes, mégis gazdag tartalmú párbeszédet kialakítani. A modern technológiát jól ismerte, a kamaszokhoz a számítógépen keresztül is közel került, a rádiózás iránti szenvedélye pedig arra vezette, hogy saját adást indítson, ahol Isten szavát közvetítette a leghíresebb slágerek mellett. Saját weboldalt is működtetett, ahol előre közzétette a vasárnapi evangéliumot, hogy másokkal együtt kommentálják. A weboldalán ott van az a történet is, ahol a mag meghal, hogy életet adjon más magvak – mintha előre vetítette volna.

Fabio visszaemlékezik a betegség kezdetére. Fabrizio 2010. november 4-én testvérük nászmiséjét celebrálta és végigsírta a szertartást. Akkor senki sem értette, mi történik. Másnap volt Havas Boldogasszony ünnepe, amikor a reggeli miséről testvére úgy ért haza, hogy erős fájdalmat érzett a mellkasában. Azonnal kórházba szállították, onnan egy másik, szívsebészeti osztállyal is rendelkező kórházba került, mert a szív körül képződött folyadék veszélyeztette az életét. Végül műtét nélkül, orvosságokkal helyrejött, de a hazabocsátás előtti utolsó kontroll kimutatta, hogy valami probléma van a szíve belsejében. 

A továbbiakról így ír a testvére: „Ekkor kezdődött az igazi kálvária, amelyet Fabrizio mindvégig lefegyverző csendben viselt, egyedül az aggasztotta, hogy nem tudja folytatni szolgálatát.” Műtét következett, lehangoló eredménnyel: angioszarkóma a szívben; kemoterápia, sugárterápia szükséges. Fabio így folytatja: „Itt aztán szemmel láthatóvá vált benne Isten hatalma. A kemoterápia napjaiban, a kezelések után azonnal kérte, hogy visszamehessen a szemináriumba (ott is aludt), a mindannyiunk által jól ismert mellékhatások ellenére. Az idő múlásával aztán, Istennek hála, a kontrolleredmények azt mutatták, hogy a betegség teljesen eltűnt.”

Másfél évvel később azonban visszatért, ugyanazon a helyen, és ekkor már nem lehetett a korábbi kezeléseket alkalmazni. Egy rendkívül kockázatos sugársebészeti kezelést javasoltak az orvosok. Egy hónapig volt egy firenzei kórházban, távol a családjától, híveitől, de ekkor sem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor misét mutathatott be. Állapota javult, de tavaly májusban áttétet fedeztek fel a májában és a lépében. „Attól a naptól kezdve én és a családom, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy mellette lehettünk betegségében, Krisztust láttuk a saját házunkban, ő volt ott Fabrizio arcában. Minden szenvedése ellenére mindig derűs volt (sokkal inkább, mint mi), annyira, hogy mindenki szeretett vele lenni. Egy beteggel szemben sokszor az ember első reakciója a menekülés, mégpedig minél messzebbre, hogy a fájdalom ne érje el az élet hétköznapjait. Mi azonban jobban éreztük magunkat ebben a különös szenvedésben, furcsa módon örömünket leltük benne.” 

Októberben Fabrizio egyre rosszabbul lett, de ekkor újabb csoda történt: Ferenc pápa hívta, hogy 25-én koncelebráljon vele a szentmisén. Ekkor mintha feltámadt volna. Ereje teljében vállalta az utazást, és az örömteli nap után a család azt hitte, Fabrizio meggyógyult.  De nem így történt, egyre többször kellett kórházba vinni. „A betegség napról napra átváltoztatta a testét, de nem a lelkét. Megmaradt, kicsiny erejét arra fordította, hogy Istent szolgálja, elkeseredett, ha testi ereje nem tette ezt lehetővé. Egy nap egyszer nyitotta ki a szemét, amikor imádkozott. Megindító pontossággal, csakis azokban a pillanatokban feléledő figyelemmel kezébe fogta a breviáriumot, elolvasta, mintha az lenne a legjobb orvosság. Miután végzett, ismét erőt vett rajta a májelégtelenség okozta bágyadtság. Egyszer azt mondta: ’még misét sem tudok mondani’, de mégis mondott. Az utolsó napokban is, karácsony körül még mondott misét otthonában, csukott szemmel, nem tudott felkelni sem, még a kezét sem tudta felemelni az átváltoztatáskor.”

Szilveszterkor minden erejét összeszedve a konyhában ülve várta meg családjával az éjfélt, majd szobájába visszatérve „szeretett mennyei édesanyja karjaiba távozott.”

Fabio elmondja még azt is, hogy halála napján találta meg testvére levelét, amit Ferenc pápához írt és amit át is adott neki. Villámcsapásként érte a mondat: „nem a gyógyulásomat kérem”. De csak egy pillanatig érezte ezt, aztán megértette, hogy Fabrizio Isten iránt érzett szeretetéről árulkodik. Fabio végül leírja saját lelkiállapotát is: „Egy hét elteltével a családommal együtt úgy érzem, hogy új szívem van, amely különös derűvel tölt el egy olyan időszakban, amit senki nem irigyelhet, de ugyanakkor senki nem érthet meg.”

Forrás: Magyar Kurir

 

18. Új élet - új remény

Schumacher sorstársa: Csoda, hogy élek

Nem csak Michael Schumachert szállították december 29-én a meribeli sípályáról életveszélyes agysérülésekkel a grenoble-i kórházba: ugyanígy járt egy 35 éves dán helikopterpilóta, Morten Auerbach is. Hasonlóan esett el, mint Schumacher, lement a szűzhóra, ugyanúgy elesett egy kőben, és beverte a fejét egy sziklába. Ugyanaz a helikopter vitte be, mint a volt autóversenyzőt, ő is kómába került, és még most is ott fekszik néhány kórteremmel a Forma-1-es bajnok mellett. Csakhogy magánál van, túlesett a nehezén, és már beszél is.

"Az orvosok milliószor elmondták, csoda, hogy élek, valójában halottnak kellene lennem" - nyilatkozta az Ekstra Bladetnek a már lábadozó Hauerbach, aki Schumacherrel ellentétben nem viselt sisakot.

"Nem akartam gyorsan menni. Arra gondol az ember, uralja a mozgását. Aztán a koponyám a homlokomtól a tarkómig roncsolódott. A barátaim tartották egybe a kezükkel úgy 40 percig, amíg megérkezett a mentőhelikopter."

Morten Hauerbach az Ekstra Bladet fotóján

Hármas koponyatörés, agyödéma, nyakcsigolyatörés - életveszélyes sérülések. Ötször műtötték, az első után került kómába, de ő már magához tért. "Amikor felébredtem, ösztönösen a fejemhez nyúltam, szörnyű volt." Sebét 50 öltéssel varrták össze, most már gyógyul.

"Voltam már jobban is, de örülök, hogy még élek" - mondta az újságírónak.

Schumacher is él, ám kómában van, gépek tartják életben, és nem tudni, felébred-e valaha. Állapota múlt kedd óta változatlan, kritikus, de stabil, és továbbra sem múlt el az életveszély.

Joó Gábor írása 

Forrás: https://sportgeza.hu/forma1/2014/01/10/schumacher-sorstars_halottnak_kene_lennem/

 

17. Vers a harmonikázó kisfiú emlékére

Vers a harmonikázó kisfiú emlékére

 

panaszos járdák

siető léptek

egységnyi

területre jutó

sóhaj, jaj

s ebben a

maszlagszerű

sokadalomban

voltál hang

adok-kapok

játék mindig

alul maradó hőse

életedben koldus

halálodban

két napig éter-sztár

/Bognár Attila/

 

16. Amerikai siker story, avagy mi alapján változik a világ

Jack Andraka még 13 évesen kezdett el kutatni a hasnyálmirigyrák után, miután családja közeli barátja ebben a betegségben hunyt el. Az amerikai tinédszer lehangoló statisztikákkal szembesült: a hasnyálmirigyrákot az esetek 85 százalékában későn diagnosztizálják, amikor a túléles esélye kevesebb mint 2 százalék.

A fiú ekkor döntötte el, hogy mélyebben beleássa magát atémába, hogy kiderítse, miért nem tud erre megoldást találni a modern orvostudomány. Gyorsan kiderült számára, hogy a hasnyálmirigyrák kimutatására egy hatvan éves és nagyon drága módszert alkalmaznak, amely ráadásul az esetek 30 százalékát észre sem veszi. Jack ekkor döntötte el, hogy megrpóbál egy olcsóbb és hatékonyabb tesztet kifejleszteni.

A hasnyálmirigyrák diagnosztizálásához a vérben található rengeteg fehérje közül az egyik, a mezotelin apró eltérését kell kimutatni, így nem kis fába vágta a fejszéjét, de kitartó volt. A Google és a Wikipédia használatával minden fontosabb adatot megszerzett, majd az egyik biológia órán jött az ihlet, hogy a fehérjékkel kapcsolatba lépő antitestekkel egyesítse azt, amelynek szintje magasabb a hasnyálmirigyrákban szenvedőknél.

Ezek után a rákteszt prototípusát  pofon egyszerűen elő tudta állítani: egy kis vízbe öntött nanocsöveket, hozzáadta a megfelelő antitesteket, mindezt összekeverte, belemártott egy papírcsíkot, majd megszárította. A terv kidolgozásához viszont laboratóriumra volt szüksége, így 200 professzornak küldött e-mailt, hogy engedélyt kérjen egy profi labor használatára. 199 elutasítást és 1 meghívást kapott. Utóbbit kihasználva hét hónapnyi munkával kifejlesztette a végleges verziót, amelyért orvosi díjakat kapott, ugyanis a 3 centbe kerülő vékony tesztcsík öt perc alatt majdnem 100 százalékos hatékonysággal kimutatja a hasnyálmirigyrákot, méghozzá annak korai fázisában is, amikor még a túléles esélye is majdnem 100 százalék. Korábban erre 5,5 százalékos esélye volt a betegeknek.

A teszt segítségével hasonló eredmények érhetők el a petefészek- és tüdőrákban is, a fiú szerint pedig más antitesteket használva a világ összes betegsége is könnyebben kimutatható, így például az AIDS is.

Előadása végén Jack Andraka hangsúlyozta, hogy az internet segítségével minden lehetséges. "Meg lehet osztani az elméleteket, és nem kell sok diplomás professzornak lenni ahhoz, hogy az ötleteinket értékeljék. Az internet semleges terület, ahol nem számít az ember kinézete, kora és neme, csak az ötletei. Rájöttem, hogy a világháló nem arról szól,hogy közösségi oldalakra ostoba képeket rakjunk fel magunkról. Megváltoztathatjuk a világot. Ha még egy 15 éves is, aki korábban azt sem tudta, mi a hasnyálmirigy, képes volt kidolgozni egy olyan tesztet, amivel ki lehet mutatni a hasnyálmirigyrákot, gondold csak el, mire lehetsz te képes!"

Forrás: hvg. internetes portál

 

15. Christine Busta

Csodatétel a halakkal

Mikor még Szent Ferenc, néhány barna kámzsás testvérrel, koldulva és Isten dicséretét és szeretetét hirdetve járta Itália szépséges tájait, erdő-mező állatainak prédikált, ám eközben sem feledkezett meg az emberekről, sőt inkább üstökön ragadta a bűnösöket, derűs szavakkal vigasztalta a szegényeket, de keményen kopogtatott a gazdagok pénzes zsákján és potrohán - mert ott lakozott a lelkiismeretük -, abban az időben egyik reggelen elérkezett egy folyóhoz. 
   Csendes őszi nap volt, kéklő ég, aranyló lomb. Az utakon gesztenyék gurultak, mint kis barna koboldok, és fényes szemmel kacsingattak tüskepilláik alól a Szent rózsás talpa felé, amint vidáman tovahaladt közöttük. A szitakötők mint smaragdzöld és türkizkék villámok cikáztak a víz fölött, tükrében tarka dombok felé húzó madarak látszottak, míg a mederből hirtelen felszökkent egy hal, és ezer szilánkra törte a csalóka képet. 
   E látvány végtelen, ünnepélyes derűvel töltötte el Szent Ferenc lelkét, és csodálkozott, amiért eleddig nem jutott eszébe, hogy a morajló mélység lakóit is megénekelje a teremtést dicsérő himnuszában. Szívében már fontolgatta a szavakat, hogyan pótolja, amit eddig elmulasztott, mikor egy rőt bokor mögül vidám füttyszót hallott. Kíváncsian megindult arrafelé, és egy emberre bukkant, amint éppen finom fadarabkákat rakott ki a napra száradni, és szorgosan tett-vett különös szerszámaival. 
   Hegedűfaragó volt a közeli városkában, és a villogó napfény kicsalta dohos műhelyéből. Most éppen azon igyekezett, hogy ellesse a madarak, szelek, hullámok titkait, és foglyul ejtse a zengő fában, ahonnan majd a zenészek szelíd vagy szilaj vonója kiszabadítja őket. 
   Szent Ferencnek igen megtetszett ez a mesterség, s a barátságosan viszonzott köszönés után lekuporodott az ügyes kezű legény mellé. S mivel éppen úgy esett, hogy a másik sem akarta üres fecsegéssel elűzni ez óra derűs békéjét, Szent Ferenc kedvére kötögethette gondolatainak hálóját. 
   De bárhogyan igyekezett is, hogy meglelje prédikációjához a helyes szavakat, sehogyan sem sikerült megragadnia őket. Mint a halak, nyugtalanul kisiklottak gondolatai közül, és minél sűrűbben rajzottak, annál tanácstalanabb szorongás fogta el a Szent csordultig telt szívét. Már-már azt hitte, ezúttal adós marad az Úrnak a jámbor kötelesség teljesítésében, ám ekkor világosság gyúlt az agyában. Mire valók a szavak a néma halak előtt? Az ő nyelvükön kell nekik prédikálni! És hogy éppen hegedűkészítő akadt az útjába, úgy érezte, égi jel. 
   - Testvérem, faragnál-e nekem egy néma hegedűt? - kérdezte. - Az Isten megfizet érte. 
   A legény mosolygott. Egyszer ott volt a közeli piactéren, mikor a barna kámzsás barátocska - akiről annyi csodálatos és megható történet járt szájról szájra - éppen beszélt a néphez. És azóta titkolt vonzalommal ragaszkodott hozzá. 
   - Miért ne? De hát mit akarsz csinálni egy néma hegedűvel? 
   - Majd meglátod - válaszolta szinte féktelen jókedvvel Szent Ferenc. - Csak siess vele, itt helyben megvárom. 
   Felugrott, és boldog izgalommal futkozott fel és alá a parton, úgyhogy keskeny csípője körül könnyelmű táncba fogott a kámzsa kötele. A hegedűfaragó meg kíváncsiságában villámsebesen hasogatta késével a kicsi deszkákat. 
   Így nem sok idő múlva Szent Ferenc már csinos kis hegedűt tartott a kezében. A legény még nem tudta, tréfáról van-e szó, vagy komoly dologról, mikor a Szent már leereszkedett a víz partján kiugró kövekre, és felemelte kecses vonóját. 
   Ekkor a víz egyszerre oly áttetsző lett, mint az üveg: medréből aranylón világított a homok és kavics, a kagylók gyenge héja mint megannyi szivárvány pihent közöttük, és az algák zöldje, mely finom fátyolként lebegett a mélyben, mintha titokzatosan felizzott volna. De alighogy megérintette a vonó a hegedűt, mozgás, zúgás támadt a habokban, és mindenhonnan odasereglettek a halak, olyan sokaságban, amilyent azok ketten még életükben nem láttak. S egyre újabbak jöttek, és nemsokára olyan lett a folyó, mintha egyetlen óriási hal pikkelyes háta lenne. 
   És olyan hatalmas volt a tolongás arrafelé, ahol a különös zenész állt, hogy még a félénk rákok is elfelejtettek hátrafelé menni, előbújtak rejtekükből, a Szent lába elé sereglettek, s eközben olyan derekas igyekezettel rejtegették meztelen lábujjai elől mérges ollóikat, hogy valósággal belevörösödtek az erőlködésbe. 
   Még a ragadozó természetű csuka is farkát csóválva kúszott oda, mint valami szelíd kiskutya, és barátságosan helyet szorított egy jól megtermett pontynak, amely a nagy tolongásban már ijedten levegő után kapkodott. 
   Mint ujjongott Szent Ferenc szíve, ahogy elnézte a szüntelen rajzást, és a tátva felejtett szájakon s az elragadtatott szemeken látta, hogy rátalált a helyes szavakra. A csuka látszott a leglelkesebbnek. Szemét lehunyta, és hegyes fogait elővillantva szelíden, egyfolytában mosolygott - már szinte együgyűnek látszott. 
   És szökkent a vonó a hegedűn, miként sziklák közül a forrás és mint a hullámok, mikor boldogan sietnek az örök tenger felé, míg rajtuk pihenteti szemét az ég. 
   S bár a legény tudta, hogy a hegedű, melyet oly sietve készített el, nem tud megszólalni, mégis úgy tetszett neki, muzsikát hall, mégpedig olyan szépet, olyan tisztát, amilyent még nem hallott soha életében. Úgy érezte, mintha az öröm ezernyi fénylő hulláma futna keresztül a lelkén. És eszébe jutottak mind a jóságos, tiszta források, melyek valaha is a szomját oltották, és mind a hűvös enyhülések, melyek nyaranta felüdítették izzó testét. Úgy tűnt, azt a tiszta esőzuhogást hallja, melytől mindig megfiatalodik és termékennyé lesz a föld, és a szelet érzi, mely hullámokat fodroz. 
   Büszke hajókat látott maga előtt meg szelíd csónakokat, amint tovacsúsznak villogó vizeken, s fürdőző csillagok ragyogását látta. De a mélyből az igazgyöngyök sápadt villódzása sejlett felfelé, meg a korallfák pirosa, és e csodálatos fényben az elrejtett élet olyan bőségét és szépségét ismerte fel, hogy megsemmisülten térdre omlott. 
   És mind a megszámlálhatatlan halak kiemelték fejüket a vízből, és felcsapták hajlékony testüket, és egy pillanatra mintha a néma teremtmények sose hallott ujjongása töltötte volna be a levegőt. 
   Szent Ferenc ekkor abbahagyta a muzsikálást, és a csendből előlépett az Úr angyala, és megérintette a déli harangokat körös-körül a vidéken. 
   Mikor elnémult a harangszó, ismét nagy morajlás kezdődött, a halak fénylő rajai oszolni kezdtek, aztán minden irányba szerteúsztak. 
   A legény pedig kivette a Szent kezéből a hegedűt, elragadtatott alázattal megcsókolta, és átadta a hullámoknak. 
   - Az Istené ez a hegedű - szólt -, és ezentúl már csak olyan hegedűt akarok faragni, mely egyes-egyedül az Ő dicsőségét szolgálja. Ha felveszel a testvérek közé, minden vagyonomat szétosztom, és semmi mást nem tartok meg magamnak, csak ezt a vonót, megemlékezésül erre az órára. 
   Szent Ferenc áradó örömmel megölelte a legényt, és hálát adott az Úrnak a kétszeres csodáért. S megegyeztek, melyik lesz az a nap és óra, amelytől fogva szeretetben megosztják majd egymással a szegénységet, míg csak a halál el nem választja őket... 

   Nem messzire onnan lakott egy halász, beteg feleségével és hét gyermekével. A nyomorúság leszedte asztalukról még a szűkös kenyérhéjat is. Ez a szegényember észrevette a halak titokzatos vonulását, és azt, hogy felfelé torlódnak a folyón. A sejtelmes zengést is hallotta, de mivel sehogyan sem értette, azt hitte, csak érzékeinek csalóka tévedése. Mivel pedig megszokta, hogy mindig azt tegye, ami a legésszerűbb, rögtön előhívta gyerekeit, akik már jártasak voltak az efféle munkában, és megparancsolta nekik, hogy gyorsan vessék ki az összes hálókat, és nézzenek utána a varsáknak. 
   Mikor aztán a halak az angelusz után visszafelé rajzottak, a hálók valósággal duzzadtak az óriási fogástól, úgyhogy a halász csak a legnagyobb és legnemesebb halakat szedte ki, a silányabbakat pedig szabadon engedte. Ekkor nem is gondolt másra, mint hogy az Úr végtelen irgalmában csodát tett vele, és nem fukarkodott Isten dicséretével és a jámbor hálálkodással. 
   De még ennél is vidámabb volt a hét halászgyerek, amint fürge lábbal, teli kosarakkal és puttonyokkal futottak ide-oda a kunyhó és a város között, mert éppen vásár volt, és fényes érmék hullottak az öreg halász ócska erszényébe. Mikor pedig már a gyerekek zsebében is vidáman csörgött a pénz, és még egyre fickándoztak a halak a varsákban, szétosztotta a szegények között, hadd legyen nekik is ünnepük. 
   Így aztán délután, mikor Szent Ferenc a városban járt, hogy vigaszt és biztatást vigyen a betegeknek, a piacon és az utcákon másodízben találkozott az uszonyok és pikkelyek nedves fényével, melyek néhány órával előbb, mikor még éltek a halak, annyira megörvendeztették szívét. Ártatlanságában nem is sejtette az összefüggést, és már fel akarta emelni szavát, hogy az embereket részvétre és irgalomra intse e szegény teremtmények iránt. 
   Ekkor azonban észrevette, amint két koldus éppen az ajándékba kapott halat mutogatja egymásnak - és hirtelen ismeretlen aggodalom szorította össze a torkát. 
   Mikor estefelé szomorúan és fáradtan ismét az erdő felé indult, ahol a testvérek tanyáztak, már messziről megcsapta orrát az árulkodó szag. Ekkor szörnyű szorongás és nyugtalanság fogta el, és elfúló lélegzettel, lihegve érkezett meg a testvérekhez. 
   Ott ültek kipirult orcával, lakmározva a tűz körül, fanyársakon forgatták, sütötték a rátűzött halakat, úgyhogy a zsír sercegve csepegett a lángokba, és meghitt öröm csillogott mindnyájuk szemében. 
   - Ti ördögök! - kiáltott rájuk Szent Ferenc, aztán a rémült barátok közé ugrott, és meztelen talpával széttiporta a tüzet. - Zabálás és dőzsölés költözött bűnös testetekbe?! 
   Az arcok hirtelen kialudtak és elfakultak, és mindenfelől árnyékok kúsztak elő a szikár csontok alól. És egy fiatal testvér kilépett a körből és remegő ajakkal így szólt: 
   - Miért szidalmazol bennünket ilyen keményen, Ferenc? - Isten délben csodát művelt a szegény halásszal, gazdag zsákmányt ajándékozva neki. Ő pedig hálából elküldte hozzánk egyik fiát, hogy mi is részesüljünk az Ég áldásában. Miért haragszol hát? Helytelen talán elfogadni, amit még Krisztus sem tiltott meg a tanítványainak, és amivel egykoron jóllakatta az ötezer éhezőt? 
   A kérdés belehasított Szent Ferenc szívébe. S mert nem akarta még jobban megzavarni a barátokat azzal, hogy megmagyarázza haragjának okát, bocsánatukat kérte hevességéért, s azt mondta, folytassák csak vacsorájukat, és ne várják vissza őt ez éjszakán. 
   Kicsi, félreeső barlangban keresett menedéket. Sűrű tüskebokor mögé rejtőzve térdre borult, öklével a mellét verte, és keserűen így perlekedett: 
   - Hogyan engedhetted meg, ó, Isten, hogy így halálba és pusztulásba csaljam teremtményeidet? Én bolond, kit megtévesztett a béke rövidke órája, mely nem e világról való, ahol mindenfelől leskelődik már a nyomorúság, hogy elnyelje! Nem te magad adtad-e nékünk a nyomorúságot, mint az élet nővérét, és mégis bűnösökké teszel általa? Hát nincs már alázat, mely hozzád vezetne, mint a bűn örök szolgálata? És az éberség oly közel jár a mulasztáshoz, hogy a szeretet árulóvá tesz? Nem bűnös-e az a szándék, mely a te rended ellenére a bárányt a farkas keblére fekteti, és gyanútlanul a te nevedet veszi kölcsön hozzá, hogy önmaga vágya szerint tökéletesítse a teremtést? Bocsásd meg nekünk e mértéktelen szeretetet, és taníts türelemre, hogy elviseljünk téged, és helyesen mérjük fel jóságodat és szigorodat a maga bölcs ellentmondásában. 
   Mialatt így küzdött a válaszért, hirtelen vihar kerekedett, és villámlás és mennydörgés közepette észrevétlen belépett hozzá a tiszta Balgaság, hogy melléálljon. Megindította szeméből a könnyeket, hogy forró folyamukkal kimossák szívéből a kínt és a kételyt. És vele együtt sírt ott künn az ég, és lázongását rövid, zúgó záporban oldotta fel, amely lassanként szelíd csepergélésbe ment át. 
   Szent Ferencet csakhamar ismét kicsalta a szabadba a nedves föld enyhe illata, és új örömmel ismét nekiindult a szemerkélő estében. Már ritkult előtte az erdő, és egyszerre csak megint a folyóparton találta magát, fölötte éppen előtörtek a felhők mögül a búcsúzó nap utolsó sugarai. Megrendülve nézett a csendes ragyogásba. Messziről, ahol ezüstös füzek között a halász kunyhója állt, gyermekek sokszólamú énekét hozta el a csendes szél, s komolyan és vigasztalón szóltak a vízen át a vecsernyére hívó harangok. 
   De fent a feje fölött, mint a béke és a megbékélés kapuja, szivárvány boltozódott, amilyent még sose látott, és mikor szemével megkereste eredetét, látta, hogy színei a folyó közepén hét hatalmas sugárban hét óriási hal szájából szöknek a magasba.

Hajnal Gábor fordítása

 

14. A ruha

A Kaposvári Egyetem professor emeritusaként fordulok a jó szándékú emberekhez: egyetemi hallgatókhoz, oktatókhoz, a hallgatók szüleihez és nagyszüleihez. A 2011–12-es és a 2012–13-as egyetemi tanévnyitó ünnepségen az egyetem professzoraként vettem részt, az elsőéves hallgatók, a gólyák ünnepélyes egyetemi belépőjén.

A tavalyi megnyitó meleg szeptemberi napra esett. A füllesztő melegben az egyetem vezetői: rektor, rektorhelyettesek, dékánok, Kaposvár város polgármestere, megyei elöljáróságok, az Oktatási Minisztérium prominensei foglaltak helyet a díszasztalnál. Az egyetemi vezetők sötét ruhában, férfiak nyakkendőben, az ünnepnek megfelelően talárban (amely vastag, bársonyszerű anyagból készült) két órán keresztül izzadva, de láthatóan az ünnepséget nem zavarva fogadták az egyetemre belépőket, azok szüleit és nagyszüleit. Az ünnepség rendkívül fegyelmezetten, szervezetten, kellő komolysággal zajlott. A művészeti kar hallgatói az alkalomnak megfelelően ünnepi ruhába öltöztek, tartalmas, szép előadást tartottak.

Az évnyitó utolsó jelentős eseménye, amikor a karok dékánjai minden egyes hallgatóval kezet fogva egyetemi polgárokká fogadják az újonnan érkezőket. Előttem vonult el több száz fiatal. A rendkívüli melegben a csaknem ezer ember harminchét fokos teste a teremben lévő hőmérsékletet csak növelte.

A meleg ellenére az utolsó, a legünnepélyesebb aktusig jól éreztem magam. Majd kezdtek a hallgatók felsorakozni a dékáni kézfogáshoz. Zavarba jöttem. A kevés számú fiú ünneplőben, a lányok döntő része strandöltözetben, mások otthonkának tűnő háziruhában jelentek meg. Strandpapucsban, kétrészes babydollban, feszülő rövidnadrágban, rongyos farmerben, helyenként a testet nem takaró öltözetben. Itt és ezen a ponton kell megkövetnem az egyetemi hallgatókat a szülők és a nagyszülők nevében, mert nem tanítottuk meg őket ünnepelni.

Nem tanítottuk meg őket arra, hogy mi a különbség az egyszerű hétköznapok és az ünnepek között. Nem tanítottuk meg arra, hogy hogyan tiszteljük meg egymást a mindennapokban és az ünnepeinken. Magyarul: nem neveltük őket. Sem a szüleik, sem a tanítóik. A felnőtté válás az érettségivel kezdődik, érett emberként kell, hogy egyetemre kerüljenek. Lehet, hogy kínkeserves nehézségek árán tanítottuk, taníttattuk őket, de nem neveltünk.

Paraszti származású gyermekként falun nőttem fel. Ünnep- és vasárnapokon a paraszti ház portáján mindenki sepert, és a háza előtti utat takarította. Ünneplésre készültek. Mindannyian megmosdottak, a férfiak megberetválkoztak. Az asszonyok kora reggeltől ünnepi ebédet főztek, majd felöltötték (sokszor egyetlen) ünnepi ruhájukat. Tiszta testre tiszta ruhát. Ünneplőruhát. Ebben a ruhában mentek templomba, majd az ünneplőruhában ültek az ünnepi asztalhoz. A közös ebéd után sem vetették le ünnepi ruhájukat, beszélgettek, iszogattak, s ha a falunak volt közös polgári találkozása, akkor ebben a ruhában jelentek meg. Kilenc-tíz éves kis parasztgyerek voltam, aki a nyarat mindig kopaszon, egy szál klottgatyában töltötte.

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor szüleimmel először színházba mentem. Az ünnepi ruhámat kellett felhúzni. Szüleim is ünnepi ruhát öltöttek. A színházban, a gyönyörű pécsi színházban először láttam a templomon kívül az arany csillogását, a süppedő fotelokat, székeket, az ünneplőbe öltözött embereket. Gyerekfejjel ekkor értettem meg, hogy nemcsak szakrális, hanem más ünnepek is vannak, amikor megtisztítjuk testünket, lelkünket, és ünneplőbe öltözünk. Nem a papot, a színészt, a templomot tiszteltük meg ünnepi öltözetünkkel, hanem önmagunkat. Rendet raktunk kívül és belül.

Ma, ha színházba vagy koncertre megyek, a szélsőségek kavalkádjába beleszédülök. A nagyestélyi egyszerre van jelen a rongyos farmerrel, a fodrászremekművek a zsíros, ápolatlan hajjal. A közös terekben az ápolatlan test kigőzölgő szaga keveredik a legdrágább francia parfümök illatával. A színházban nem a rendet, hanem a káoszt érzem.

Elfelejtettünk ünnepelni.

Hogyan taníthatnánk meg a rendre, az ünnepre gyermekeinket, ha mi is elfelejtettünk ünnepelni? Mi még abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a nemzedékünket nemcsak tanították, hanem pedagógusok, nevelők segítették a felnőtté válásban az emberi lét egyik legfontosabb elemére, a helyes viselkedésre, a helyes öltözékre, a testápolásra, az EMBERI életre. Nem csak a hétköznapjaink szürkék. Az ünnepeinket is szürkévé mostuk.

Ezek a bűnök nem gyermekeink bűnei. Ezek a bűnök mulasztással elkövetett bűnök, amelyeket anyák, apák, öregapák és öreganyák követtek el az elmúlt negyven–ötven évben.

Írásom kezdetén összefoglaltam az elmúlt év megnyitójának nekem fájdalmat okozó eseményét. Ezzel tudom szembeállítani az idei évnyitót, amikor a hallgatók ünnepi öltözetben jelentek meg. Az idén is volt miniszoknya, testre feszülő ruha, kivágott dekoltázs, de nem volt strandpapucs és szakadt farmer. Én megköszöntem a rektornak, a rektorhelyetteseknek ezt a napot, mert úgy éreztem, hogy valami elkezdődött. Helyére kerültek a dolgok.

Ezért rendkívül fájdalmas számomra, hogy a fiatalok lázadását felhasználva ismét és ismét napi politikai acsarkodássá züllesztik a legnemesebb emberi értékeket.

Kéréssel fordulok a Kaposvári Egyetem hallgatóinak szüleihez, nagyszüleihez: meséljenek arról, hogy régen, az ő korukban hogyan ünnepeltek! Óvják meg gyermekeiket attól, hogy a bulvársajtó meztelen testüket ünneprontásra használja. Kérem az egyetem vezetőit és okta­tóit, hogy legyenek türelemmel hallgatóik iránt. Nem meghátrálni kell, hanem megmagyarázni nekik a dolgok lényegét.

Szeretettel, de határozottan.

Papp Lajos

az MTA doktora, a Kaposvári - Egyetem professor emeritusa

 

13. "Nagy Sándor "

Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni. 
Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani. 
Ha valaki megkérdezte, hogy, hogy van, azt válaszolta: 
"Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem." Született optimista volt. 
Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy 
a helyzet pozitív oldalát kell néznie. 
Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és 
azt mondtam: 
Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. 
Hogy csinálod ezt?" 
Sándor azt válaszolta: "Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: 
Két lehetőséged van. 
Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. 
Minden alkalommal,ha történik valami, magam választhatok, hogy 
elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. 
Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, 
elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet 
szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam." 
"Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű." szóltam közbe. 
"De, egyszerű." - mondta Sándor, "az élet csupa választási lehetőségből 
áll. 
Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz, 
hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el, 
hogy hogyan éled az életed." 
Elgondolkoztam Sándor szavain. Rövid idővel később elhagytam a Vagon 
gyárat, hogy önálló legyek. 
Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy 
döntöttem, hogy élek. 
Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett. 
Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes 
intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a 
hátában. 
Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát. 
Azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. 
Szeretnéd látni a sebemet?" 
Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset 
pillanatában. 
"Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár 
hét múlva jön világra - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem, 
emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek vagy 
meghalok." 
"Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?" akartam tudni. 
Sándor folytatta: 
"Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól 
vagyok. 
De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek 
arckifejezését, 
ami azt jelentette: 'Halott ember.' 
És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást." 
Mit csináltál?" - kérdeztem tőle. 
Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás 
vagyok-e valamire, igennel válaszoltam. 
Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom. 
Mély levegőt véve visszaordítottam: 'A gravitációra!' 
Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet 
választottam. 
Tehát úgy operáltak meg, mint ha élő lennék és nem halott." 
Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni 
való hozzáállásával is. 
Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes 
életet élni. Hozzáállás kérdése minden. 
Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap. 
Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt 
tegnap aggódtál."

 

12. A kő

Egy férfi éveken keresztül gyűjtött egy új Mercedesre. Végül a sok munka és félre tett pénz meghozta a várva várt pillanatot. Nagy örömmel és izgalommal hajtott hazafelé, hogy családjának és barátainak is megmutathassa az új „álomautót”. 

Útközben megállt, hogy betérjen az egyik barátjához. Könnyedén talált egy helyet ahova beparkolhat, és hátramenetbe kapcsolta az autót. Nagy lendülettel elkezdett tolatni, mire halotta, hogy egy kő koppan az új autóján. Hirtelen lefékezett és kiszállt. Látta, hogy egy kisfiú dobta meg a kocsiját, ezzel máris megsérült a gyönyörű fényezés. 
A férfi kikelve önmagából, így kezdett el üvöltözni: 
„Te normális vagy kölyök? Nincs neked eszed? Ha majd jól elverlek, el fog menni a kedved az ilyen őrültségektől, hogy mások kocsiját kővel dobáld!” 
„Bácsi kérem, ne haragudjon!” – válaszolta a fiú. 
A férfit annyira elöntötte a düh, hogy nem is figyelte mi van körülötte. De a fiúcska így folytatta: 
„Elnézést, nem tehettem mást! Túl messze voltam öntől, hogy meghallja a hangomat. Csak így állíthattam meg, hogy ne tolasson tovább.” 
És ekkor látta meg a férfi, hogy a kocsija mögött egy tolószékkel felborult gyerek van. 
„Ő a testvérem és egyedül előre ment a tolószékkel. De túl gyorsan gurult és a járda szélén felborult, pont az ön kocsija mögé. Muszáj voltam megdobni, hogy megállítsam magát.” 
Ekkor a férfi nagyon elszégyellte magát, és segített visszatenni a fiút a tolókocsiba. 
Az eset után a kocsin sohasem javíttatta meg a fényezést. Az megmaradt emlékeztetőnek, hogy ha megdobnak kővel, talán azért van, hogy a figyelmünket felkeltsék, nehogy valami nagy bajt csináljunk. 
Jézus halk szelíd hangon szól a mi szívünkhöz és lelkünkhöz. Néha nincs időnk meghallani, vagy túl elfoglaltak vagyunk, hogy figyeljünk Őrá. Néha meg kell, hogy dobjanak kővel ahhoz, hogy körülnézzünk, mi is folyik az életünk körül, kik vesznek körül minket, milyen döntéseket hozunk, mi az amit éppen véghez akarunk vinni.

 

11. A diófa

"Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni:

- Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...

Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban nagyon hamar el tudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot....

Az autó halad a tavaszi verőfényben... a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem, megálltam és utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat ki a diófákat ültette....

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.

Járható út... Megyek és én is veszek tíz facsemetét!"

10.

9. A világ legszerényebb állami vezetője - Kusturica filmet készít róla!

Jose Mujica, Uruguay 2010-ben választott elnökéről azt mondják, hogy ő “a világ legszegényebb elnöke”. Az idén 78 éves államfő, aki mindig is szerényen élt, fizetésének 90%-át karitatív szervezeteknek adja át és csak a maradék 10%-ot tartja meg -azaz körülbelül 900 eurót-, mert az felel meg egy általános uruguayi munkabérnek. És most róla készít filmet Kusturica is, nem rossz választás, hiszen a jót is meg kell mutatni!

Mindemellett, az uruguayi elnök elhatározta, hogy a mandátuma végén járó tiszteletdíjból(Uruguayban nem lehet elnök lenni kétszer egymás után) iskolát fog építtetni. Nincs szükségem a fizetésemre, így is bőven megtermelem, amire igényt tartok  - szokta mondani Jose Mujica, aki megválasztása után nem költözött be az elnöki palotába, hanem fenntartja azt a hajléktalanok számára, ha nagyon rossz idő esetén betelnének a hajléktalanszállók. Az elnök -aki egy szegény parasztcsaládból származik- és a felesége egy viszonylag szerény zöldségfarmból teremtik elő napi betevőjüket. A farmmal együtt, a házaspár vagyona lényegében három traktor és egy régi személyautó.

A 78 éves államfő Jose Mujica.

Az 1960-as években, Jose Mujica és felesége Lucia Topolansky fiatal aktivisták voltak és a Tupac Amaru II(1742-1781) indián szabadságharcosról elnevezett Tupamaros nemzeti felszabadító mozgalom tagjaiként harcoltak az 1973-tól 1985-ig hatalmon lévő diktatúra ellen. Mujica, aki a Tupamaros mozgalom egyik vezetője lett hamar, fogságba esett 1969-ben, de 1971-ben több mint száz bajtársaival együtt megszökött. Három évvel később ismét elfogták több ellenzéki vezetővel együtt és csak 1985-ben szabadult meg egy politikai amnesztia révén;körülbelül 14 évet töltött fogságban kemény körülmények között.

Azoknak, akik szerint ő “a világ legszegényebb elnöke”, ezt üzeni az elnök:
- “Szegény az, akinek semmije sincsen, vagy túl sokat akar. Én nem szegénységben élek, hanem képes vagyok bizonyos dolgokért egyes dolgokról lemondani, és nincsenek nagy igényeim. A börtönben rájöttem, hogy rengeteg fölösleges problémát gyártottam saját magamnak. Szabadnak lenni annyit jelent, hogy az ember a lehető legtöbb időt azzal tölti, amivel igazán szeret foglalkozni. Persze ehhez rengeteg időre van szükség. Ha sokat fogyasztanék, és nagy igényeim lennének, az egész életemet arra pazarolnám, hogy pénzt gyártsak az igényeim kielégítésére, így pedig nem lenne időm szabadon élni.”

Uruguay benne van a bolygó tíz legélhetőbb és legzöldebb államában.

Azt szokták mondani, hogy a fejétől bűzlik a hal… Ha egy szegény kis országban a vezető politikusok fizetése az átlagbérnek a sokszorosa, vajon hogyan lehet arra számítani, hogy a ranglétrán lefelé sokan ne fittyet hányjanak az erkölcsi értékekre és ne igyekezzenek átverni egymást és az államot amikor csak lehet? 

Aligha kerülhet ki egy ország a korrupció és mindenféle, a polgárok életét megmérgező bűnözés homályos vizeiből, ha az átlagemberek nem látnak példaképet a politikai elitekben,akik nap mint nap szerepelnek (sajnos gyakran tényleg ez a megfelelő szó) a nemzeti médiákban és ezen nem segítenek az untig ismételt nemzeti szlogenek, sem az aranyáron fizetett “kormányzati kommunikátorok”. 

Ha viszont “fentről” jön a példa, mint Jose Mujica elnök esetében… Politikai és gazdasági stabilitása miatt, valamint a magas életminőség szempontjából gyakran “Dél-Amerika Svájcaként” emlegetik Uruguayt; a Transparency International szerint Uruguay a második legkevésbé korrupt ország egész Dél-Amerikában; a Reader’s Digest szerint az ország benne van a bolygó tíz “legélhetőbb és legzöldebb” államában; az ország világelső volt az akcióban, amely során minden iskolás ingyen laptopot és vezeték nélküli internet-hozzáférést kapott; a 2010-es Latinobarómetro felmérése szerint egész Dél-Amerikában az uruguayiak a legelégedettebbek a demokrácia működésével…

Jose Mujica elnök szerint, “a boldogság két-három dologról szól, amelyek nem változtak Homérosz óta: a szeretet, a gyerekek, a jó barátok…” 


Uruguay puritán elnökéről készít filmet Emir Kusturica

A 78 éves uruguayi elnökről készít dokumentumfilmet Emir Kusturica világhírű szerb filmrendező. Kusturica El presidente de la gente (A nép elnöke) címmel készít róla dokumentumfilmet. Mujicát úgy ismerik, mint a világ "legszegényebb" elnökét, egyszerűen él, havi 12 ezer dolláros elnöki fizetésének 87 százalékát jótékony célra, például szociális lakások építésére ajánlja fel.

Kusturica a forgatást már ősszel elkezdi, amikor Mujica hivatalos látogatásra megy Washingtonba, Barack Obama elnök meghívására. Az 58 éves szerb rendező, aki A papa szolgálati úton című filmjével 1985-ben elnyerte a cannes-i filmfesztivál fődíját, archív képekből, interjúkból, tudósításokból akarja összeállítani filmjét az argentin K&S produkciós iroda támogatásával.

Hasonló módon akarja elkészíteni, mint Maradonáról, az argentin futballibálványról forgatott dokumentumfilmjét. Az uruguai elnökről szóló filmet, amely az EFE jelentése szerint hárommillió dollárba kerülhet, Kusturica 2014 decemberére, Mujica mandátumának lejárta utánra akarja befejezni. José "Pepe" Mujica a tupamaro gerillák vezére volt 1963 és 1972 között. A katonai diktatúra idején 13 évet töltött börtönben 1973 és 1985 között. 2010-ben választották nagy többséggel a dél-amerikai ország elnökévé. 

Forrás: www.pozitívnap.hu

 

8. A nagyság ismérve

Abraham Lincoln a polgárháború idején sűrűn látogatta a kórházakat, hogy sebesült frontharcosokkal beszélgessen. Egy alkalommal az orvosok egy fiatal katonát mutattak neki, aki a halálán volt.
— Mit tehetek önért? — lépett az ágyához Lincoln. A fiatalember nyilvánvalóan nem ismerte föl az elnököt, s erőlködve préselte ki magából a szavakat:
— Írna az anyámnak, kérem?
Tollat, papírt hoztak, s az elnök gondosan jegyezni kezdte, amit a haldokló diktált.
— Drága Édesanyám! Szolgálatteljesités közben súlyosan megsebesültem. Félek, hogy nem épülök fel többé. Kérlek, ne gyászolj miattam, csókold meg helyettem Maryt és Johnt! Isten áldjon Téged és Apát!
A katonának nem maradt ereje folytatni, úgyhogy Lincoln aláírta a nevében, és a lap aljára odakanyarította: „Az Ön fia helyett leírta: Abraham Lincoln.”
A fiatalember kérte, hadd láthassa a levelet, és megdöbbent a lábjegyzeten.
— Valóban Önn az elnök?
— Igen, én vagyok — felelte csendesen Lincoln, és megkérdezte, segíthet-e még valamit.
— Legyen szíves, fogja meg a kezemet! Úgy könnyebben szembenézek a véggel.

A kórterem nyüzsgése fölé magasodó alak ott állt az ágynál, fogta a fiú kezét, és bátorító szavakat suttogott neki, míg végleg le nem hunyta a szemét.
 

7. 

Szegény-fiú története - írta Sík Sándor

Első rész

Szegény-fiú és Kemény-legény

I.

Valamikor réges-régen, amikor még olyan dolgok is történtek a világon, amiket mostanság el sem akarnak hinni az emberek, valahol messze-messze, élt egyszer egy szegény özvegyasszony. Ennek a szegény asszonynak volt két derék legényfia, a nagyobbikat úgy hívták, hogy Kemény-legény, a kisebbiket meg úgy, hogy Szegény-fiú. A kisebbikre onnan ragadt rá ez a nevezet, hogy egész nap csak heverészett és szundikált, vagy nézte az Isten szép egét, ha meg szólt neki valaki és korholta a lustaságáért, akkor egyre azt hajtogatta, hogy ő milyen boldogtalan, milyen szegény fiú, milyen hiábavaló az ő élete; meg, hogy azért majd meglátják, mi lesz még őbelőle! Gazdag ember, nagy úr, hatalmas, talán még király is. Persze, hogy csak nevette minden ember és szidták mint a bokrot. Kemény-legényt meg azért hívták így, mert reggeltől napestig nagyon keményen dolgozott. Míg az öccse a bokor alatt hevert, az ő keze alatt csak úgy égett a munka. Szegény anyjuk szidta is eleget a kisebbiket, elmondta naplopónak, zsiványnak, földterhének, hogy henyél naphosszat és pusztítja a drága kenyeret, a bátyja verejtékét. Hasztalan. Szegény-fiú azért meg sem mozdította volna még a kisujját sem a dologra. Az anyja meg, hogy-hogy nem, azért mégis csak ezt a haszontalant szerette jobban. Talán mert ez jobban tudott szépen nézni rá, meg szebben tudta mondani, hogy édesanyám! A másik fiú, hiszen nem is érkezett az effélére: tele volt a keze dologgal reggeltől estig.

Egyszer aztán a szegény asszony ágynak esett; érezte, hogy meg kell halnia. Meggyónt, megáldozott, elbúcsúzott szépen a két fiától, megáldotta őket. Aztán elővett a feje alól egy piros kendőt és így szólt a nagyobbik fiához:

- Édes fiam, Kemény-legény, teneked mondom el az én nagy gondomat. Itt van ez a gyámoltalan öcséd, ezért öl engem az aggodalom. Téged nem féltelek, édes fiam, hanem ez, tartok tőle, nem ér jó véget. Tudom, ha én nem leszek, nem lesz nyugta melletted. Hát, édes fiam, te jó fiú vagy. Nézd, itt ez a piros kendő. Ha az öcséd bajba talál jutni valaha, én azt megérzem a sírban is és akkor ez a kendő elfehéredik a kezedben. Akkor tudni fogod, hogy bajban van az öcséd. Fogadd meg nekem, édes fiam, szentül, hogy fölkeresed, megsegíted, akárhol találod.

Nagyobbik fiú megfogadta erős fogadással.

A szegény asszony aztán elaludt szép csendesen az Úrban. El is temették annak rendje és módja szerint. Harmadnapra az anyjuk halála után odaáll a kisebbik fiú a bátyja elé és azt mondja neki:

- Hallod-e, édes bátyám! Kicsi a mi házunk. Ha elég volt eddig hármunknak, kevés lenne immár kettőnknek. Énnekem itten úgy sincs maradásom. Énnekem, jól érzem, mást szánt az Úristen. Itt hagyom neked az én részemet is. Elmegyek világgá, szerencsét próbálni. Ha a jó Isten úgy akarja, hallasz még felőlem.

Marasztotta a bátyja, ahogy tudta, de hiába. Szegény-fiú betett a tarisznyájába egy fél cipót, metszett az udvaron egy szép egyenes gallyat botnak, azzal a testvérek megölelték-megcsókolták egymást és Szegény-fiú elindult világgá, szerencsét próbálni.

II.

Ment, mendegélt Szegény-fiú, három nap és három éjjel meg sem pihent, csak ment mindig előre az országúton. Hanem azért valami nagyon messze nem jutott, mert minden percben meg kellett állnia, annyi volt az új látnivaló. Az országút mentén virágok nyíltak, mindenféle ismeretlenek; azokat meg kellett nézni. Az égen furcsa felhők úszkáltak, nem olyanok, mint az otthoniak: azoknak utánuk kellett nézni, hova-merre mennek.

Emberek jöttek-mentek az úton, ismeretlenek: azokkal szóba kellett állni. Erdők, folyók, faluk mellett vitt az út: csupa érdekes újság. És Szegény-fiút minden érdekelte. Így aztán hamarosan azon vette észre magát, hogy a kenyérből már csak egy darabka száraz héjjá maradt.

- No! - gondolta magában, mikor elfogyasztotta az utolsó falatját, és egy útszéli vadrózsabokor mellett lehajtotta a fejét az üres tarisznyára -, most már igazán történni kell valaminek. Holnap megtalálom a szerencsémet.

Reggel, pacsirtaszóra, vidáman ugrott talpra és vígan indult az útnak. Ment, ment pihenés nélkül, egész nap, végre estefelé megpillantott nagy messziről valami nagy magas épületet, valami várfélét.

- No, ott a szerencsém! - gondolta. Vidám nótára gyújtott és sebesen kezdett lépegetni. A várkastély tornyai, hatalmas bástyái, szépséges színes ablakai csak úgy csillogtak a naplementi fényben. Már egészen közel jutott a várhoz, mikor valami sötét csapatot látott jönni a vár felől.

Harmincan-negyvenen lehettek. Valamennyin barna barátcsuha lógott, arcuk a kámzsában rejtőzött, kötél feszült a derekukon, a kezükben hosszú, görcsös bot. Félhangon mormoltak valami egyhangú imádságot vagy éneket - szöveget, dallamot nem lehetett megkülönböztetni. Elöl hatalmas termetű férfi haladt. Nagy, csontos testén csak úgy lötyögött a szőrcsuha. Nagy, villogó szemei kiszúrtak a csuklya homályából.

Mikor a szegény fiúhoz értek, a nagy, csuklyás ember megállt, leszúrta előtte a botját a földbe és megkérdezte:

- Ki vagy, ifjú ember és hova tartasz? - Szegény-fiú megmondta, hogy hívják és hogy a kastélyba igyekszik, ott akarja megtalálni a szerencséjét.

- Megállj, boldogtalan! - kiáltott a csuklyás ember tompa, fáradt, ijesztően mély hangon. - Egy lépést se tovább, ha kedves előtted az örök üdvösséged. Ez a ház itt az ördög kastélya. Aki belép, örökre eljátszotta a lelkét. A bűn és csábítás lakik falai között. Szép hazugságok édesgetik a tapasztalatlant és kifosztják mindenből. A lelkedet, a lelkedet szívják ki, ha oda belépsz. Fuss, fuss azonnal! Minden pillanat halálod lehet!

Szegény-fiú álmélkodva hallgatta ezt a beszédet és nem felelt egy szót sem. Azt gondolta magában, hogy ez nagyon érdekes dolog. Bizony az a kastély ugyancsak veszedelmes lehet, ha ugyan az öreg igazat beszélt. De hátha csak meg akarja téveszteni? Talán az irigység beszél belőle, mert fél, hogy megtalálja odabenn a szerencséjét. Meg aztán, ha igazat mond is, azért érdekes volna megnézni azokat a szép hazugságokat, amikkel odabenn csábítják az embert. Azért még nem kell hinni nekik, ha a szépségükben gyönyörködik is az ember. Nagyon érdekes lehet az ördög kastélya! Kár volna közelebbről meg nem nézni. Majd vigyáz magára. Szinte bűnnek érezte volna, hogy elmulassza ezt a ritka szerencsét.

Nem szólt egy szót sem, csak elindult a vár felé. A csuklyás ember égre emelte a kezét és felordított:

- Jaj neked, jaj neked, szerencsétlen ifjú! - Azzal megindult a menet újra, vissza se nézett egy se közülük.

Szegény-fiú pedig ment nagy kíváncsian tovább és közeledett a várhoz. Az út most elkanyarodott és egy völgyön vezetett át. Amint leért a völgybe, megint embereket pillantott meg, akik a vár felől jöttek. Hanem ez a csapat ugyancsak másképp festett, mint az előbbeni. Már messziről megütötte a fülét vidám, könnyed énekük. Víg párok voltak, pompás aranyos ruhába öltözött lovagok, délcegek, ragyogók, koszorú a fejükön és lenge fátylú, piros és fehér köntösű leányok, aranyos hajuk kibontva lengett utánuk. Táncolva közeledtek, csupa dal, kacagás, élet volt az egész menet.

Elöl egy magas, királynői termetű hölgy haladt egyedül, a fején aranykorona, kezében hatalmas, hosszú szárú, sötétpiros rózsa, mint egy királyi pálca. Vakító szépségű arcát Szegény-fiúra emelte és szeme szemébe fúródott. Szegény-fiú hirtelen elvesztette eddigi biztonságát, megzavarodott, gyöngének érezte magát és már-már térdre roskadt a jelenés előtt. Hanem az elkacagta magát, meglegyintette a rózsaszállal Szegény-fiú arcát és megszólalt zengő-bongó, muzsikáló hangon, amilyent egyszer álmában hallott Szegény-fiú:

- Üdvözlégy, testvér, üdvözöllek a boldogság kastélya előtt. Régóta várunk. Itt a helyed köztünk, jöjj velünk.

És még mielőtt Szegény-fiú egyet is gondolhatott volna, kézen fogta a ragyogó hölgy és magával vonta. Az egész csapat megfordult és elindult a vár felé.

Az út mentén piros liliomok nyíltak és amint a menet haladt, maguktól meghajoltak és eléjük borultak.

Szegény-fiú úgy érezte, mintha álmodna. Egy percig sem kételkedett azon, hogy mindez való. Egy-egy percre fölmerült lelkében a kámzsások csapatja, megcsendült a fülében a csuklyás ember riasztó hangja, de egy pillantás a körülötte ragyogó arcokra és többé nem gondolt semmire. Ment velük.

Már egészen odaértek a várhoz. A nagy, díszes kétszárnyú várkapu döngve csapódott kétfelé és Szegény-fiú riadtan szökött hátra. A kapuból egy csúnya, félmeztelen csapat özönlött kifelé. Elkínzott testű, beesett arcú, vánszorgó férfiak, egész ruházatuk egy durva szőr-öv a derekukon. Kezükben szöges korbács, azzal ostorozták szüntelenül meztelen hátukat, vállukat. Nem néztek se előre, se hátra, görnyedten szaladtak kifelé a kapun. A legutolsó megállt Szegény-fiú előtt, megforgatta feje fölött az ostorát és rekedtes, lélekátjáró hangon kiáltotta:

- Vezekeljetek! Vezekeljetek! Bűnösök! Nyomorultak! Vezekeljetek!

Azzal lecsapott magára az ostorral és rettentő lépésekkel indult a többi után. A várkapu szörnyű csattanással becsapódott.

Szegény-fiú dermedten nézett a távozók után. Most egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha nem is volnának félmeztelenek, hanem fehér köntös borítaná őket. A kezükben mintha pálmaágak lengenének ostor helyett. Riadtan fordult meg és társaira pillantott. Majdnem felsikoltott. Vigyorgó csontvázak csoportja vette őt körül. Társnője, a ragyogó, királynői alak, undok, vigyorgó, ínyetlen szájjal nézett rá és rettentő feje körül kígyók tekergőztek a korona helyén. A vár maga is úgy tűnt fel most szeme előtt, mint egy sötét, mogorva börtön, barátságtalan, csupasz kőfalakkal, szűk, pincelyukszerű ablakaiból kicsapó kísérteties vörös fényekkel.

Megingott. Egy lépést tett a vezeklők után. De úgy érezte, hogy szédül, tántorog. Lehunyta a szemét.

Bársonyos, puha kéz simogatását érezte az arcán. Mire kinyitotta a szemét, minden a régi volt. Bűbájos társnője karon fogta és úgy vezette előre. A vár hívogató szépségében emelkedett égnek.

Társnője most a várkastély kapuja elé lépett és megütötte a kezében tartott rózsával. A kapu csengve tárult ki. A ragyogó királynő kézen fogta a Szegény-fiút és beléptek a titokzatos várba.

III.

Mikor a várkapu becsapódott Szegény-fiú mögött, egy pillanatra végigvillant az eszén: hátha mégis az ördögé ez a kastély? Borzasztó még elgondolni is. De ez csak egy pillanatig tartott. A körülötte csengő vidám kacagás, csevegés, zene hamar derültebb gondolatokra bírta.

A vár tágas udvara tele volt daloló, kacagó, táncoló cselédnéppel. Az udvar közepén óriási hordóféle állott fehér márványból, melyből szüntelenül csorgott az aranyszínű bor. Az udvar egyik sarkában nagy, lobogó tüzek fölött ezüst nyársakon sült az illatos cigánypecsenye. Mindenfelé friss tánc, vidám kurjantások.

Szegény-fiú és kísérői áthaladtak az udvaron és egy drágakövekkel kirakott ezüstajtón át hatalmas terembe léptek.

Az ajtónál egy kis púpos emberke jött Szegény-fiú elé és nagy tisztelettel üdvözölte. Igen előkelő, aranydíszes fekete köntös volt rajta, de valahogyan sehogy sem illett rá. A fején koronaszerű díszt hordott, de az mintha nagy lett volna neki, úgy lötyögött rajta. Az oldalán kard lógott, de mintha nem lett volna hozzászokva a viseléséhez, úgy fityegett a derekáról s minduntalan belébotlott. Szegény fiúnak a falujabeli boltos jutott az eszébe, mikor meglátta: mintha arra hasonlított volna. A púpos alázatos meghajlással lépett eléje, aztán tiszteletteljes tartózkodással nyújtotta feléje a kezét.

- Üdvözlöm Nagyságodat házamban! - mondotta édeskés lágy hangon -, méltóztassék megtisztelni szerény asztalomat.

A hangja, a kezefogása valami hideg, nyálkás borzongást keltett Szegény-fiúban. A púpos a kezénél fogva a terem közepén álló asztalhoz vezette. A királynői alak, aki idáig vezette, elvegyült a többiek között.

Szegény-fiú körülnézett és az első pillanatban szinte elvakult a nagy ragyogástól, amely körülvette. Körös-körül arany gyertyatartók, tengernyi csillogva égő gyertya mindenfelé. A terem szinte nappali fényben úszott. Az asztal roskadozott a csodálatosnál csodálatosabb virágok, gyümölcsök, korsók és serlegek alatt. Az asztalfő üres volt.

A púpos odavezette Szegény-fiút az asztalfőtől jobbra eső székhez, megkínálta üléssel, letelepedett vele szemközt és hármat tapsolt.

A terem láthatatlan ajtajai felpattantak, ezüstös fehér ruhájú szolganép özönlött be és drágamívű tálakon ismeretlen zamatú csodálatos ételeket rakott a vendégek elé.

Hófehér köntösű, rózsás arcú kis apródok szüntelenül töltögették a serlegeket. Láthatatlan muzsika zsongott valahonnan, időről időre, illetve szellő frissítette föl a levegőt és felülről, láthatatlan kezekből rózsa és gyöngyvirágeső permetezett alá.

Szegény-fiú evett és ivott és jóllakott. Nagyon jónak és kellemesnek talált mindent és nagyon jól és kellemesen érezte magát. Táncosnők jöttek be és kápráztató fátyoltáncot jártak. Aztán a többiek is táncra kerekedtek. Szegény-fiú ezt is szépnek és érdekesnek találta és tetszéssel nézte, de ebben ő maga már nem vett részt.

Aztán egyszer hirtelen úgy érezte, hogy már nagyon régen, hosszú napok óta ül itt. Hirtelen jobb oldali szomszédjához fordult, egy csillogó lovaghoz:

- De hát a boldogság merre van?

Amaz csodálkozva emelte rá szemét.

- Boldogság? Mi az? Ostoba kérdés! Egyél, igyál és dalolj. Lakoma és mulatság, ez az élet. A többi ostobaság. Ezzel fölkelt és otthagyta Szegény-fiút a faképnél.

Szegény-fiút ez a felelet nem elégítette ki. Fölkelt és megszólított egyet a táncoló leányok közül.

- Azt mondták nekem, hogy ez itt a Boldogság vára. A boldogságot akarom. Mondd, merre van? Hol találom?

A leány ránézett és elnevette magát. Azután megfogta a kezét és magával vonta.

- Boldogság? Gyere táncolni, ez a boldogság. A többi mind bolondság.

Szegény-fiú bosszúsan rántotta ki a kezét a leányéból és sarkon fordult. Hát mind csak ennyit tudnak? Ez bosszantó. Ezért jött ide?

Ebben a pillanatban valami kellemetlen borzongást érzett. Megfordult. A púpos állott mellette.

- A boldogság? Szolgálhatok Nagyságodnak? A boldogság itt van.

Azzal karonfogta Szegény-fiút és visszavezette a helyére. Maga is leült vele szemben. Kényelmesen hátradőlt a karosszékben és elnevette magát. Mikor aztán Szegény-fiú türelmetlen tekintetét látta, csendes, szinte gúnyos mosollyal az asztalfőre mutatott:

- Itt! Itt a boldogság.

Szegény-fiú szeme mohón villant oda. Az asztalfőn, ahol eddig senkit sem látott, nagy aranytrónuson valaki ült. Valami elmosódott, árnyékszerű, mégis szinte hódító alak. Egy csodálatos királynő. Az egész alakot, koronájától lába hegyéig valami ködszerű fátyol burkolta. Arcán is fátyol lengett. Mozdulatlanul ült és kezében piciny aranykelyhet tartott. Az egész alakból semmit sem lehetett határozottan látni. Szegény-fiú mégis kimondhatatlan szépnek és rejtelmesnek gondolta. Egy pillanatra sem tudta többé levenni róla a szemét.

Fölugrott, hogy közeledjék feléje. Ebben a pillanatban a púpos hideg, nedves érintését érezte a kezén.

- Hohó! Megálljunk! Nagyságodnak várnia kell. A királynő csak éjfélkor áll szóba az ő szolgáival. Csak akkor nyújthatja oda nekik a boldogság kelyhét. Addig csak igyunk és mulassunk.

Szegény-fiú leült a helyére és maga elé nézett. Egy falatot, egy kortyot sem tudott lenyelni többé. A körülötte imbolygó, zsibongó élet nem vonta többé a szemét. Csak úgy ült mozdulatlanul, szótlanul és várta nagy türelmetlen, egész lélekből álló várakozással várta az éjfélt.

Egyszer aztán éjfélt ütött a vártorony órája. A zene egy pillanat alatt elhalt, a táncoló párok szétsimultak, a gyertyák kialudtak. Csak egy nagy, csodálatosan piros fénypont világított az egész teremben: a kehely a királynő kezében. Az egész társaság egy nagy kört formált Szegény-fiú, a királynő és a púpos körül. Szegény-fiú reszkető térddel állott föl és egy lépést tett előre. A rejtelmes királynő megmozdult és feléje nyújtotta a kelyhet

- Igyék Nagyságod! Ez a boldogság kelyhe! - suttogta a púpos. A hangja rekedtes, alattomos, kárörvendő volt.

Szegény-fiú nem ügyelt a púposra. Kezébe ragadta a kelyhet és mohón, sebesen, gondolkozás nélkül nagyot-nagyot ivott belőle. Csodálatos ital volt. Alig érte ajkát az első csepp, átvonaglott rajta valami nagy, emberfeletti boldogság érzése. Áthatotta az az érzés a lelkét testét, és legkisebb porcikáját. A vére dalolva száguldott ereiben a szíve énekelt.

- Ez a boldogság! Ez a boldogság! - susogta mellette a púpos, és halkan, megelégedetten nevetett.

És Szegény-fiú ebben a pillanatban valami véghetetlen, sivár, fojtó undort érzett. Hatalmas erővel szakította le ajkáról a kelyhet. Undorító édességet érzett a szájában. A kehely fenekén valami piszkos, átható, moslékszagú folyadék lötyögött. Szegény-fiú nyomorultnak, piszkosnak és boldogtalannak érezte magát és a legelhagyatottabbnak a világon.

A kehely kisiklott a kezéből és darabokra tört a földön. Most látta csak, hogy piszkos, ételmaradéktól ragadós cserépbögre volt.

Szegény-fiú kétségbeesetten nyújtotta ki karjait az asztalfőn ülő királyné felé. És ijedten sikoltott fel. Valami sötét, pókhálószerű fátyol siklott előtte a földre, egy ködszerű fehér folt emelkedett föl és távolodott, távolodott egyre. A trón üres volt.

Szegény-fiú rémülten nézett szét maga körül. Az egész társaság ott állt körülötte egy nagy körben. Mindegyikük kezében ugyanolyan piszkos cserépbögre, mindegyikük itta, szürcsölte mohón és mindegyikük arcán ott vigyorgott a nagy, félreismerhetetlen utálat torzulása.

Középen pedig ott állt a púpos és vigyorogva dörzsölte a kezeit. Szegény-fiú kétségbeesve borult le az asztalra. Nehéz zokogás tört föl a szívéből. Siratta magát, a boldogságot, az életet, mindent.

 

IV.

Mikor a Szegény-fiú fölébredt nehéz, nyomasztó, izzadt álmából, egyedül ült a nagy asztalnál. Hajnal volt. A szobában szolgák sürögtek. Ajtó, ablak nyitva. Söpörtek. A székek fölfordítva az asztalra voltak állítva. A levegőben csak úgy szállt a por.

Szegény-fiú fölkelt és kiment a bástyára. Gyönyörű, napos tavaszi reggel volt. A nap éppen akkor kelt föl a szomszéd hegy mögül, a völgy fűszálain csillogott a harmat, madárdal csattogott mindenfelé.

Szegény-fiú magába szívta a friss, virágillatos, reggeli levegőt és most megint könnyűnek érezte a szívét Nem emlékezett másra, csak a tegnapi kellemes estére és a titokzatos királynőre. És önkéntelenül dal fakadt az ajkán. Énekelt a rejtelmes, fátyolos királynőről, a boldogság kelyhéről, a gyönyörűség kastélyáról. A víg lakomáról, az édes zenéről, a lepketáncról és megrészegedett a saját hangjától. Nem is tudott másra gondolni, csak hogy minél hamarabb köztük lehessen.

Aztán lement a vár kertjébe és végigkóstolta az ott pompázó gyümölcsfák édes gyümölcsét. Aztán lehevert egy nagy, lombos fa alá és a madárdal édes álomba ringatta.

Mikor felébredt, már esteledett, és egy díszes ruhájú szolga jött érte: A kastély ura alázatosan kéri, szíveskedjék megtisztelni szerény asztalát.

Szegény-fiú követte a szolgát. Belépett a nagy terembe. A púpos hajlongva jött üdvözlésére.

Aztán minden éppen úgy esett, mint az előtte való este. A lakoma, a zene, a tánc, az éjfélig való türelmetlen várakozás és az éjféli óraütés nagy, tikkadt, feszít csendje - minden úgy történt. Mikor a királynő odanyújtotta neki a kelyhet, egy pillanatra eszébe lobbant a tegnapi nagy megundorodás futó emléke, de a csillogó, piros arcok, a csodálatos fényű ital és a királynő titokzatos mosolya láttára azt gondolta, hogy csak képzelődik. Kihajtotta a kelyhet. Ugyanaz a nagy, kimondhatatlan boldogságérzet egy pillanatra, aztán ugyanaz a mérhetetlen undor, mint tegnap. A királynő ködalakja éppen úgy foszlott szét, a kehely éppen úgy törött darabokra és Szegény-fiú éppen úgy maradt egyedül keserű könnyeivel, mint tegnap, csak a boldogság pillanata még rövidebb lett, a megundorodás még gyorsabban megjött, a királynő-jelenés még sebesebben foszlott el és a könnyek még keserűbbek lettek.

Másnap reggel Szegény-fiú megint a várfalról nézte a kelő napot és megint énekelt. Arról énekelt, hogy milyen szomorú dolog, hogy a boldogság csak egy pillanatig tart és hogy minden olyan sebesen elmúlik. Milyen kegyetlen dolog, hogy a boldogság királynője a semmibe oszlik, ha utánanyújtjuk a kezünket és a kehely kisiklik ujjaink közül. És a halálról is énekelt és az ének közben sírt is.

És aznap megint minden úgy történt, mint már kétszer. A boldogság még rövidebb volt és a megundorodás még sebesebben jött.

Harmadnap reggel Szegény-fiú elhatározta, hogy hazamegy. De a várkapu be volt zárva és a falak magasak voltak. Nem lehetett kijutni a várból. És Szegény-fiú megint csak fölment a bástyára és énekelt.

Arról énekelt, hogy milyen jó dolga volt, amíg otthon volt az édesanyjánál és az édes bátyjánál. És ének közben keservesen zokogott.

De azért este megint csak fölment a terembe. Mikor pedig reggel énekelt és zokogott, akkor odahaza Kemény-legény kezében megsápadt az édesanyja keszkenője és Kemény-legény nagyon megdöbbent.

V.

Telt, múlt az idő. Szegény-fiúnak egyik napja szakasztott olyan volt, mint a másik. Egyre keserűbb lett a szájaíze. Mikor kiitta este a kelyhet, egyre valószínűtlenebbnek tűnt föl előtte, hogy valamikor boldoggá tette ez az ital. Az undor és az önutálat mérge egyre jobban belevette magát csontjaiba, vérébe. Nagyon-nagyon boldogtalan volt. Mindennap újra megpróbálta a szökést. Hasztalan. A várból nem vezetett út kifelé. Szegény-fiú egyre többet, egyre keservesebben sírt a falakon.

Egy reggel a bástyán állt és sírva nézte az ösvényt, amerre jött valamikor, amerre a faluja volt.

Az ösvényen egy vándor közeledett a vár felé. Szegény-fiúnak megdobbant a szíve. A bátyja volt, Kemény-legény.

Végtelen öröm árasztotta el a szívét, mikor megpillantotta. Odafutott az ösvényre kiugró szöglettorony mellé és boldog türelmetlenséggel integetett feléje.

A közeledő is megismerte öccsét a falon, ő is visszaintegetett és futni kezdett feléje. Csakhamar odaért a bástya alá.

- Bátyám! - kiáltott le hozzá az izgatottságtól szinte elfúló hangon Szegény-fiú - rab vagyok! Szabadíts meg!

- Azért jöttem, öcsém, hogy megszabadítsalak. Hazaviszlek! - felelte nyugodt, biztos hangon Kemény-legény és a várkapu felé tartott.

- Megállj! - kiáltotta Szegény-fiú. - Arra hiába mégy. A várkapu be van zárva, arra be nem jöhetsz. Más módot kell keresnünk.

Kemény-legény nem hallotta ezt. Elszántan, egyenesen a várkapunak tartott és megütötte az öklével. A nagy kapu hang nélkül kétfelé tárult előtte. Néhány perc múlva a két testvér összeölelkezett a bástyán.

- Csakhogy itt vagy, bátyám! - mondta Szegény-fiú. - Most már érzem, hogy megszabadulok. De hát hogyan kerülsz ide?

Kemény-legény rövid szavakkal elbeszélte, hogyan tudta meg a keszkenő elfehéredéséről, hogy Szegény-fiú bajba került, hogyan indult el haladéktalanul, hogy fölkeresse. Ő is találkozott a zarándokokkal, a mulatozókkal és a vezeklőkkel. Szóba is állt mindegyikkel, de a vigadozók és a vezeklők nem tetszettek neki. Mert nem szerette sem a cifra embereket, sem a piszkosakat. A zarándokoknak hitt legjobban és elhitte, hogy a várkastély az ördög kastélya. Tőlük tudta meg azt is, hogy az öccse odabent van. Mikor mindezt megtudta, aludt rá egyet és reggel elindult a várba. A kapu magától kinyílt előtte. Most hát itt az idő a menekülésre.

- Vezess, megyek veled! - mondta Szegény-fiú.

Kemény-legény megfogta az öccse kezét és a kapu felé indult.

A kapu megint zárva volt. Szegény-fiú boldogan követte. Bátyjának erős keze keményen, melegen szorította az övét és Szegény-fiú édes, meleg biztosságot érzett. Érezte, hogy a bátyja erős és hogy az ereje most az ő ereje is.

Már odaértek a kapuhoz. Kemény-legény kieresztette a jobb kezéből öccse kezét és megütötte a zárat. A kapu föltárult, és Kemény-legény kilépett rajta.

Mikor Szegény-fiú a küszöbre lépett, megszólalt mögötte valaki.

- Az úr alázatosan kéreti Nagyságodat, kegyeskedjék megtisztelni szerény asztalát.

A szolga volt, aki mindennap hívni szokta. A Szegény-fiú megfordult. A nagy terem nyitott ablakából zene és dal szűrődött ki; könnyű, fehér alakok suhantak el az ablak mellett.

Szegény-fiú egy pillanatig habozva állt.

- Bátyám! - kiáltotta rettegő hangon. Kemény-legény megjelent a kapuban.

- Itt vagyok, öcsém, várlak.

- Segíts, bátyám! - kiáltotta még egyszer Szegény-fiú és néhány lépést hátrált a kapuból.

Kemény-legény hozzá akart rohanni, de mintha a lába gyökeret vert volna, egy lépést sem tudott tenni.

Mozdulatlanul állt és nézte, hogyan hátrál az öccse a várépület felé és hogyan tűnik el a nagy, tátongó kapunyílás mélyében.

A várkapu dörögve csattant össze mögötte. Kint volt a vár alatt.

Lehorgasztott fejjel indult neki az ösvénynek.

VI.

Kemény-legény egy közeli remete kunyhójában talált szállást. Oda tért most vissza. Egész nap föl és alá járkált és gondolkozott.

Másnap reggel újra elindult a vár felé.

Szegény-fiú most is ott állt a falon és már messziről integetett feléje. Kemény-legény egy villámgyors ütéssel feltárta a kaput, néhány szökelléssel az öccse mellett termett és heves, erőszakos öleléssel szorította magához.

- Most megtaláltalak újra. Most már el nem eresztelek többé. Jössz velem.

- Megyek, megyek, édes testvérem, hogyne mennék! Hiszen nincs más kívánságom a világon, mint veled menni, veled maradni; szabadulni innen erről az elátkozott helyről, a boldogtalanság és a förtelem tanyájáról. Ó, ha tudnád, mit éreztem tegnap, amikor becsapódott mögötted az ajtó! Majd kiszakadt a szívem utánad.

Szegény-fiú most elmesélte Kemény-legénynek, mi történt vele, mióta a várba jött, egészen a mai napig. Kemény-legény nem szólt közbe egy szót sem, csak hallgatta. Csak a szemén látszott, hogy figyel egész lelkével. A végén egy pár percig hallgattak mind a ketten. Aztán hirtelen megszólalt Kemény-legény kemény, határozott hangon:

- Hát most már az a kérdés, akarsz-e innen távozni és velem jönni, vagy nem? Ha igen, akkor add ide a kezed, többet nem eresztelek ki a kezemből. És kinyújtotta jobb kezét.

- Megyek, megyek! Vígy magaddal, ne engedj el! - kiáltotta Szegény-fiú és megfogta a felé nyújtott erős kezet.

Megindultak a kapu felé.

Kemény-legény erős, biztos, döngő léptekkel haladt, húzta, vonta magával a bizonytalanul lépegető Szegény-fiút. Szegény-fiú félénken, izgatottan hátra-hátranézett. Nem jött utána senki.

Elértek a várkapuhoz. Kemény-legény ütésére fölnyílt a kapu és Kemény-legény a küszöbre lépett. Most is erősen fogta, szorította az öccse kezét.

Ebben a pillanatban megszólalt Szegény-fiú mellett egy suttogó, alázatos és mégis gúnyos hang:

- Ha úgy tetszik Nagyságodnak...

Szegény-fiú riadtan nézett hátra. A púpos állt ott, alázatosan meghajolva, jobbját feléje nyújtotta, bal kezével pedig a nagy terem ragyogó, nyitott ablakaira mutatott, melyeken át idáig zsongott a zene és idáig lehelte villamos áramát a bent kavargó táncos forgatag.

- Bátyám! Bátyám! Segíts! - kiáltotta Szegény-fiú.

Kemény-legény megdöbbenve fordult hátra és görcsös erővel szorította magához a kezében tartott kezet. És ijedten érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló: Szegény-fiú keze kisiklik kétségbeesetten markoló ujjai közül. A következő percben Szegény-fiú keze a púposéban nyugodott és már indultak befelé, az épület felé, mind a ketten.

A várkapu újra összecsattant a kint rekedt Kemény-legény mögött.

VII.

Kemény-legény visszatért a remetéhez és egy nap, egy éjjel járkált föl és alá a kunyhó előtt és szüntelen, kemény elszánással gondolkozott.

Másnap reggel elkérte a remete derekáról a kötelet. A remete szó nélkül leoldotta és odaadta. Kemény-legény a maga derekára kötötte és futva indult a vár felé.

Már messziről látta a bástyán sírdogáló Szegény-fiút. Szó nélkül sietett át a nyíló kapun, futott föl a bástyára és magához ölelte öccsét.

- Akarsz velem jönni? - csak ennyit kérdezett.

- Vígy magaddal, vígy magaddal! - zokogta Szegény-fiú és sírva borult a bátyja vállára.

Kemény-legény nem szólt többet. Leoldotta derekáról a remete kötelét és erősen magához kötötte az öccsét. Olyan szorosan, hogy szinte fájt, Most már csak egymás mellett, csak egyforma lépésekkel léphettek.

Így indultak a várkapu felé.

Mikor a kitárult kapu küszöbére értek, egyszerre csak érezte Kemény-legény, hogy az öccse megáll és megveti a lábát a küszöbön. Az arcát hátrafordítja a nagy terem nyitott, csillogó, zengő ablakai felé.

- Bátyám! Ments meg! - ez a kiáltás tört elő ajkai közül, kétségbeesett, elfúló hangon. A következő percben pedig Szegény-fiú kést rántott, egy villámgyors mozdulattal elvágta a kötelet, kirántotta magát a bátyja karjaiból és már futott is vissza, a kastély felé.

Kemény-legény egy pillanatig dermedten állt a helyén, aztán rohanni akart a távozó után. Késő. A várkapu gúnyos, hideg dördüléssel zúdult be előtte és ő újra egyedül maradt a magas fal tövében. Kemény-legény sokáig állt egy helyben, mozdulatlanul, lehorgasztott fejjel. Aztán futásnak indult és futott, futott a remete kunyhójáig. A remete lába elé vetette magát és keservesen sírva elpanaszolta neki az ő nagy baját. Elmondta az öccse sorsát, az ő hasztalan próbálkozásait és a hihetetlen balsikert.

- Mit tegyek, atyám, mit tegyek? Hogyan szabadítsam meg azt a szegény, szerencsétlen fiút? A lelkemet, az életemet adnám érte! Úgy szeretem. És édesanyám kedvence volt. És olyan derék, jólelkű fiú! És olyan szerencsétlen! Mit tegyek? Mit tegyek?

A remete fölemelte a lábánál zokogó fiút, maga mellé vonta a fatörzsre, amelyen ült és szép, szelíd, nyugodt hangon mondotta:

- Ne essél kétségbe, édes fiam. Még semmi sincs elveszve. Ismerem ezt a kastélyt. Az ördög kastélya ez. Sok embert láttam már bemenni a kapuján, keveset visszajönni. De azért voltak, akik visszatértek. Istennek semmi sem lehetetlen. Őbenne bízzál, fiam, és az Ő kegyelmében. De anélkül tehetetlen vagy. Emberi erő itt nem segíthet. Imádkozzunk fiam, éjjel-nappal, állhatatossággal imádkozzunk szegény öcsédért. Mást nem tehetünk érte. Csak maga segíthet magán. Az Isten ád neki erőt, hogy kiszakítsa magát. Ha ő meg nem teszi, nem segíthetünk rajta. Azért imádkozzunk érte, édes fiam, imádkozzunk. Szüntelenül imádkozzunk.

És mindketten leborultak a kunyhó előtt, a földbe ásott durva, nagy kereszt tövében és imádkoztak Szegény-fiúért és az ő szabadulásáért, éjjel-nappal, szüntelenül, mindig csak imádkoztak.

VIII.

Téged pedig jámbor olvasó, nagyon szépen kérlek, imádkozzál te is Szegény-fiúért és az őhozzá hasonlókért. Mivelhogy igen sokan vannak és nagyon-nagyon szegények.

 

Második rész

Szegény-fiú szabadulása

I.

Most pedig, jámbor olvasó, el fogom mondani, miképpen szabadult meg a boldogtalan Szegény-fiú az ördögvárból. Hét esztendeig élt Szegény-fiú a förtelmes púposnak hatalmában és az ő szabadulása sokaknak okulására lesz és mindnyájunknak vigasztalására és Istennek dicsőségére.

II.

Mikor pedig elmúlt a hetedik év is, Szegény-fiú kiment a kastély kertjébe és félrevonult a kert legfélreesőbb zugába és leült a kerítésfal tövébe egy szomorúfűzfa alá és nagyon boldogtalan volt. És énekelni akart, mert már régóta nem volt egyéb vigasztalása, mint az ének és az ő testvérére, Kemény-legényre való emlékezés. De hiába nyitotta meg ajkait, egy hangot sem tudott adni. Ekkor értette meg Szegény-fiú, hogy a púpos barátai nem tudnak énekelni és keservesen sírni kezdett. Mikor pedig már nem tudott sírni, akkor tenyerébe hajtotta az arcát és így kezdett gondolkodni:

- Én vagyok a legszerencsétlenebb és legnyomorultabb teremtése a világnak, mert nem tudok megszabadulni az én nyomorúságomból és már énekelni sem tudok és magam vagyok okozója az én bajomnak. Emberi erő énrajtam nem segíthet, mert, ha segíthetne, akkor az én erős testvérem, Kemény-legény segített volna rajtam. És már arra sem vagyok méltó, hogy imádkozzak és a jó Istent kérjem, hogy segítsen rajtam, mert nagy bűnös vagyok és ocsmány életű. Minden cselekedetem csak arra való, hogy még rontsam magamat, és az Isten fölségét megcsúfoljam. Ebben a kertben is lám szépséges minden és tiszta és édes, csak az én lelkem piszkos és csúf és keserű. Tudom már, hogy ha csak az Isten angyalt nem küld az én segítségemre, el kell akkor pusztulnom mindenestül. De az Isten irgalmas és én nagy bűnös vagyok.

És amikor ezeket elgondolta, hirtelen zörgés támadt a feje felett. Fölnézett és meglepetve ugrott talpra. Egy labda röpült át a falon és elgurult a kert bokrai közé. Mialatt pedig Szegény-fiú a labda után nézett, zuhanást hallott maga mögött. Valami lehullott a falról a kertbe.

Szegény-fiú odasietett és nagy csodálkozására egy fiút látott heverni a földön. A fiú tízéves lehetett, rózsaszínű köntös volt rajta és az arca is rózsaszínű volt és eszméletlenül feküdt. És Szegény-fiú látta, hogy nagyon szép.

Szegény-fiú nem sokáig gondolkozott, hanem elszaladt a kert közepén csillogó halastóhoz, vizet merített a tenyerébe és a fiú arcába locsolta, és magához ölelte a fiút és mindenképpen életre próbálta kelteni.

A fiú nemsokára kinyitotta a szemét és felült és azt kérdezte, hogy hol van a labda. Szegény-fiú elszaladt a labdáért és a fiú kezébe adta, a fiú pedig mosolygott.

Szegény-fiú kérdésére aztán elmondta, hogy őt Tisztaszemű kisfiúnak hívják és a szép nagy mezőn szokott játszani naphosszat a labdájával. De a nagyfiúk nem szeretnek a mezőn játszani, hanem a kastély fala mellett szoktak játszani és őt is mindig oda hívják. Ő pedig nem szereti a nagyfiúkat, mert a kisfiúkat verni szokták, de mindig kívánkozott odamenni, hogy őt is nagyfiúnak nézzék. És ma oda is ment közéjük, de a nagyfiúk nem fogadták be maguk közé, mert még kicsi és kicsúfolták és elkergették. És ő előbb sírni akart, de nem akarta, hogy azt mondják, látszik, hogy még kicsi. Azért nem sírt, hanem magában játszott a fal mellett a labdájával. És a labda egyszerre csak beesett a kertbe. De ő nem ijedt meg, mert a fal nagyon alacsony volt és ő könnyedén felmászott rá és leugrott a kertbe. De a fal csak kívülről volt alacsony, a kert felől pedig nagyon magas és azért elájult az eséstől. De nem ütötte meg magát és most már nincsen semmi baja.

Mindjárt talpra is ugrott és Szegény-fiú látta, hogy csakugyan nincsen semmi baja.

Közben pedig esteledett és a kastélyból lehallatszott a lakomára való készülődés zaja. Szegény-fiú aggodalmasan nézett föl a nyitott ablakokra és azt gondolta magában, hogy mit tehetne a fiúval.

A fiú nem látta Szegény-fiú szemében az aggodalmat, hanem megköszönte a jóságát, aztán búcsút vett tőle és nekiindult a falnak, hogy hazamenjen. Hamarosan kitetszett azonban, hogy a fal olyan magas és meredek, hogy teljességgel lehetetlen átjutni rajta.

- Mit csináljak? - kérdezte a fiú. - Hogyan menjek haza. Pedig az édesanyám vár. Szegény-fiút egyre jobban elfogta az aggódás.

- Istenem, ha nem tud kijutni innen! Ha itt marad ebben az átkozott házban! Mi lesz ebből? Hogyan oltalmazom meg a förtelmektől?

- Ej, bemegyek! Csak van a házon ajtó! Isten veled! - mondta a fiú és már indult is a kastély felé. Szegény-fiú rémülten szökkent utána és megkapta a kezét.

- Megállj! Be ne menj a házba, ha kedves a lelked! Az ördög tanyája ez.

A kisfiú megfordult és nagy, csodálkozó szemmel meredt Szegény-fiúra.

- Mit beszélsz?

Szegény-fiú nagyon megzavarodott. Aztán meg próbálta magyarázni a kis fiúnak, hogy ez a ház az ördögé, a bűn és förtelem helye, hogy a világért sem szabad odamennie, hogy a ház lakói mind az ördög cimborái.

A fiú nagyon elcsodálkozva hallgatta, de látszott rajta, hogy minden értett és hitt.

- De hát - mondta hirtelen - akkor meneküljünk innen! Ránk ne találjanak! Menjünk! - És megfogta a kezét.

Szegény-fiú jól tudta, hogy nincs menekvés ebből a kertből, de mert mégis úgy érezte, hogy a fiúval ki kell jutnia innen, szorosan magához húzta a kezét és elindultak keresni a szabadulás útját.

Végigkutatták a kertet. Hasztalan. Három oldalról áthatolhatatlan fal vette körül, a negyediken széles, mély, ragadó vizű folyó zárta el az utat. Tanácstalanul álltak meg a parton.

- Nem tudok úszni! - mondta a Szegény-fiú csüggedten. - De hiába is volna ebben a zuhanó kárban. Odavesznénk mind a ketten.

A kisfiú nem esett kétségbe, hanem elindult a parton: hátha lel valahol csónakot. Szegény-fiú csüggedten ült le a földre: ő már tudta, hogy minden hasztalan, a púpos jól őrzi az ő rabjait.

Szomorú gondolataiból léptek riasztották föl. Hátranézett és rémülten szökött talpra.

A kastélybeli szolga közeledett.

- A kisfiam, a barátom! - gondolta rettegve a Szegény-fiú és a félelem, a harag, az elszánás elöntötte a lelkét. - Nem adom, nem adom, ha széttépnek sem adom kezükre!

- Az Úr kéreti Uraságodat! - mondta a szolga meghajolva.

- Nem megyünk! - hangzott egy csengő hang a bokor mögül. - Mondd meg az uradnak, hogy nincs kedvünk megismerkedni vele. Jól el vagyunk kettesben is.

Tisztaszemű-kisfiú állt ott mosolyogva, egyik kezében a labdát tartotta, a másikban fűzfapálcát suhogtatott.

A szolga bámulva nézett rá.

- Mire vársz? Nem megyünk! Elmehetsz! Nincs rád szükségünk! - kiáltotta nevetve a kisfiú. - Nem értesz? - És megdobta a labdával.

A szolga megcsóválta a fejét, aztán szótlanul megfordult és elment.

- Ezzel elbántunk! - nevetett a fiú - De csónak nincsen.

Szegény-fiú nem felelt. Nagyon nehéz volt a szíve. Tudta, hogy a küzdelemnek még csak a kezdetén vannak.

- Hátha a túlsó parton a bokrok között lesz valami révész, akit áthívhatunk! - mondta a kisfiú. - Szétnézek. - És fölmászott egy magas fenyőfára, amely a víz mellett állott. Onnan nézett át a másik part bokorsövénye mögé.

Szegény-fiú a ház felé lesett; csakugyan jött is az ellenség. A csillogó ruhájú, koszorús leánycsapat közeledett, élén a csodálatos királynő. Kezükben pálca módra ember nagyságú virágszálak.

- Az ördög házanépe! Az ördög hadserege! - kiáltott fel Szegény-fiú. - Vigyázz, fiam! Csak színre szépek! Én láttam őket közelről. Jaj nekünk! Menekülj, fiam! Menekülj, akárhová!

A Tisztaszemű-kisfiú csengőn felkacagott.

- Menekülni? Ezektől? Hiszen csak asszonynép! Szép is volna! Férfiak vagyunk!

Odakiáltott a közeledők elé:

- Csak forduljatok vissza, nénikék. Semmi dolgunk veletek.

A ragyogó csapat közeledett tovább.

- Ejnye - kiáltott a kisfiú -, nem hallgattok rám? Megálljatok csak!

Leszakított egy fenyőtobozt és közéjük hajította. Éppen a királynő óriás rózsáját érte a toboz; a virág feje letörten konyult a földre.

A fiú nagyot kacagott és új tobozt hajított közéjük, aztán harmadikat, aztán negyediket. Egymást érték a repülő bombácskák. Virágok, koszorúk szertetöredeztek, szakadoztak tőlük. De a lányokat magukat sem kímélte a veszedelem. Arcba, szemekbe csapkodtak a tobozok.

A ragyogó csapat megverten kullogott vissza.

- Édes fiam! - Szegény-fiú boldogan szökött a fa alá, karjaiba kapta a kisfiút és összecsókolta. - Az Isten küldött hozzám! Az Ő angyala vagy! Most már hiszem, hogy megszabadulunk.

- Bravó, uraim, bravó! - szólalt meg közvetlen mellette egy rekedtes, nyugodt hang.

Szegény-fiú megfordult, karjai közt a kisfiúval. Ereiben megfagyott a vér.

A púpos állt előtte alázatosan hajlongva, gúnyos mosolygással.

- A gonosz! - sikoltott fel rémülten. - Fiam! Kisfiam! Kétségbeesetten villant körül a szeme. Sehol semmi menedék! A falak kegyetlenül, kihívóan meredtek a magasba. Lenn harsogva zúgott a folyó.

Szegény-fiú szeme elsötétült. Inkább a halál! A tiszta halál! Görcsösen szorította magához a kisfiút.

- Az Isten legyen irgalmas nekünk! - kiáltotta és belevetette magát a rohanó folyóba.

A hullám összecsapott fölöttük.

- Végem! - gondolta. - Hála Istennek!

De ez az érzés csak egy pillanatig tartott. A következő percben már fenn volt a víz színén. Valami mintha húzta volna fölfelé. A gyermek kis kezeivel átölelve tartotta a nyakát, szeme az arcába mosolygott.

És Szegény-fiú úszott. A hullámok pedig vitték, ringatták, simogatták szelíden, engedelmesen.

Néhány perc múlva már a túlsó parton álltak, sírva egymást átölelve.

Visszanéztek a másik partra. A púpos már nem volt ott.

III.

Ezenközben öreg este lett.

A kisfiú fáradt volt és álmos. Szegény-fiú lefektette a puha gyepre, egy nagy bokor tövében. Fejét egy kis halomnak támasztotta. A fiú abban a percben elaludt. Jobb karját a feje alá tette, az arca mosolygott álmában.

Szegény-fiú nem érzett fáradságot. Erősnek érezte magát és elszántnak. De nagyon nyugtalan volt. A várból megszabadult! - ez a gondolat biztató melegséggel töltötte el. De azért még mindig gyötörte valami a lelkét. Érezte, hogy valamitől még szabadulnia kell. De mitől? És hogyan? És mi vár még rájuk? Merre forduljon most?

Körülnézett és meglepetve szökött talpra. Csak most vette észre, hova jutottak. Temetőben voltak. Köröskörül apró fakeresztek sötétedtek feléje. A kisfiú feje egy lesüppedt régi sírhanton pihent.

Elindult és körüljárta a temetőt. Az elhagyott kicsiny sírok sűrűn sorakoztak egymás mellett, alig lehetett elmenni köztük. Az egész temető nem volt nagy. Áthatolhatatlan tövisfal vette körül, kapunak nem látta rajta nyomát. A temetőkert sarkában nagy, sötét épület emelkedett.

A hold éppen felhőben volt. Átható esti szél suhogott a lombok közt. Szegény-fiú fázott. Nyomasztó érzés nehezedett szívére.

Miféle hely ez?

Közvetlenül előtte hét egyforma sír domborodott. Az utolsó szemmel láthatólag egészen új volt, a földje még porhanyó volt. Szegény-fiú megborzongott, mikor erre a hét sírra esett a szeme. A fogai összeverődtek.

A sírok közt, a lehullott avarban lépések zörögtek feléje. Egy töpörödött öreg emberke közeledett. A vállán ásó. A sírásó lehetett. Szegény-fiú megszólította:

- Jó estét, bátyám.

Az öreg megállt és gúnyosan fölnevetett.

- Már megint egy cifra legényke! Hát megjöttél, kisöcsém? Sebaj, sebaj! Csak aludjál szépen! Jó helyen vagy egy éjszakára. Reggel úgyis szépen visszamégy, ahonnan jöttél, mint a többiek. Hát csak türelem, türelem szépen.

- Miféle hely ez bátyám? - kérdezte Szegény-fiú félénken.

- Mi volna? Temető, urak, asszonyságok temetője ez, a kastélyból valóké. Te is ide kerülsz hamarosan, kisöcsém. Mind ide kerültök. Ezzel az ásóval kaparlak be, ni! Jó helyre teszlek. Addig úgy se nyugszol. Ismerem a fajtádat.

- Hát kimenni nem lehet ebből a kertből valamerre? - kérdezte Szegény-fiú.

- Nem hát. Ha csak arra nem!

Az öreg a sötét épület felé mutatott.

- De az nem tetszik az uraságoknak. Inkább visszamennek. Mert az kényelmesebb. Cifra hajó vár a parton, arany evezővel. Hát hogyne mennének. Te is visszamégy, ha előbb nem, reggel. De kezemre jutsz még!

Azzal az öreg a vállára vette megint az ásót és elcsoszogott. Szegény-fiú szorongva nézett utána. A hold egészen felkelt eközben. Odatűzött a hét sír fölé. Mind a hét kereszten egyforma táblácska függött. A holdfényben jól el lehetett olvasni a feliratot. Minden egyes táblán ez volt írva:

ITT NYUGSZIK EGY ESZTENDŐ.

Szegény-fiú megdöbbent. Ez a hét sír az ő hét elvesztett esztendejének a sírja, amiket a kastélyban töltött.

Hirtelen elhatározta magát és elindult az épület felé. Megnézi, mi az.

Durva terméskőből épült kis kápolna volt, de a félhomályban nagynak, titokzatosnak, ijesztőnek látszott. Homlokán nagy betűkkel ragyogott a holdsugárban:

ÚJ ÉLET.

Szegény-fiú körüljárta a kápolnát. Valami azt súgta a lelkében, hogy be kell mennie. De félt. Nagyon félt. Így érezte, hogy valami borzasztónak kell történnie, ha be mer lépni a szent helyre - ő, aki hét évet töltött a púpos várában.

Visszament a kisfiúhoz. Aludt és álmában mosolygott. Leült melléje és megsimogatta az arcát. A fiú megmozdult, megfogta Szegény-fiú kezét és magához húzta. Szegény-fiú lehajolt hozzá, hogy homlokon csókolja. De a mozdulat felén megállt. Nem szabad megcsókolnia! Bűn volna!

Fölugrott és futva indult a kápolna felé. A küszöbön megállt. Végignézett magán. Megborzongott. Csak most vette észre, hogy még mindig a kastélyból való ruhát viseli: a púpos csillogó köntösét. Undorodva szakította le magáról a habkönnyű selymet, bíbort, hímzést. Inkább semmit, mint ezt a rabruhát!

Félmezítelenül lépett a templomajtóhoz. Lábának jól esett a kő komoly hűvössége. Valami megkönnyebbülést érzett, hogy ledobta az onnan való köntöst.

Mikor kezét a kilincsre tette, belülről zaj csapta meg a fülét, nyögés és ostorcsattogás hangja. Benyitott.

Meglepetve állott meg a küszöbön. A templom előcsarnokában volt, amelyet nagy, nehéz függöny választott el a belsőbb részektől. A falakról jobbról-balról egy-egy füstölgő fáklya hintett kísérteties, vöröses világosságot.

A padlón egy sereg félmeztelen ember térdelt. Derekukon szőröv, kezükben szöges korbács. Szegény-fiú rájuk ismert: a vezeklők voltak, akikkel a vár alatt találkozott azon a szomorú napon, mikor a púposhoz érkezett. Görnyedten térdeltek a hideg kövön és a rettentő ostorok pihenés nélkül zúgtak a levegőben. Amint egy-egy mezítelen vállra lezuhantak, fel- felszökött alattuk a vér. A kőpadló vereslett köröskörül.

Egy óriási, kiaszott, csontvázszerű aggastyán Szegény-fiú elé lépett. Egyik kezében vezeklőövet tartott, a másikban szöges ostort. Feléje nyújtotta mind a kettőt.

- Vezekeljetek! Bűnösök! Vezekeljetek! - suttogta rekedten és villogó szemmel nézett az arcába.

Szegény-fiú némán csatolta föl a gyötrő övet, elvette az ostort. A következő percben már ott térdelt ő is a sorban, zúgott a levegőben az ő ostora is, végigfröccsent a kövön a vére.

- Vezekeljetek! Vezekeljetek! - zúgott fülében az aggastyán hangja szüntelenül.

Meddig tartott az ostorozás, órákig vagy napokig, nem tudta volna megmondani. Nem gondolt semmi másra; egyetlenegy gondolat, egyetlen egy érzés töltötte el egész valóját: vezekelni! Bosszút állni azon a nyomorulton, aki meggyilkolta hét esztendejét! Szeme előtt vérvörös köd izzott, nem látott, nem hallott, csak zúgatta az ostort, marcangolta a testét kegyetlen gyönyörűséggel.

Aztán elvesztette az eszméletét.

Mikor magához tért, egyedül volt a csarnokban. Mellette hevert az ostor. Háta, válla égett, izzott a rettentő sebektől.

Fölállt, a függönyhöz lépett, föllebbentette és belépett a kápolna belsejébe. A szentélyben, amelyet zártajtajú vasrács kerített el, lobogva égett az örökmécses és derengésénél félhomályba burkolózott a templom belseje. Szegény-fiú előtt padok álltak, a padokban sötét alakok térdeltek, fekete szőrkámzsában. A kámzsások voltak, akiket régóta ismert. A csuklyás vezér, aki először óvta az ördögvártól, eléje lépett, kámzsát és durva kötélövet nyomott a kezébe. Szegény-fiú magára öltötte mind a kettőt, aztán a csuklyás kézenfogta és maga mellé vezette a térdeplőre.

Szegény-fiú lehajtotta a fejét. Ebben a pillanatban megzendült a kámzsások ajkán a bűnbánatos imádság. És Szegény-fiú velük imádkozott. És már derengett a hajnal, a magas ablakok ónkarikáin már beszöktek az első félénk sugárkák és ők még mindig imádkoztak.

Mikor pedig kivilágosodott, előlépett a sekrestyéből egy fehér inges ember, Szegény-fiúhoz ment, megfogta a kezét és elvitte magával a sekrestyébe, ott leült, homlokon csókolta Szegény-fiút és nagyon mélyen a szemébe nézett.

Szegény-fiú pedig úgy érezte, hogy a szégyen és a bánat és az öröm megrepeszti a szívét és sírva fakadt és lábához borult a fehér inges embernek és zokogva beszélt el neki mindent a hazulról való elindulástól egészen a folyóba szökésig. A fehér inges ember pedig a fejére tette a kezét, megcsókolta az arcát és újra kézen fogta és kivezette a szentélybe és kinyitotta az oltár szekrényét és a szentséges Ostyát Szegény-fiú ajkára tette.

Szegény-fiú pedig az oltárlépcsőn térdepelt és nem volt ott senki rajta kívül és nagyon sírt és nagyon-nagyon boldog volt.

IV.

Mikor pedig kilépett a kápolnából, fényes nappal volt és a kisfiú vidáman futott eléje.

- Nézd csak, nézd! - kiáltotta - milyen szép itt minden!

Szegény-fiú körülnézett. Csakugyan a temetőkert most egészen más volt, mint tegnap. Ragyogó napfény nevetett mindenfelé és a ragyogásban ezer virág tündökölt ezerféle színben. A lombokon madárka énekelt, vidám szöcskék és gyíkok szökdeltek a fűben és a hét szomorú sír helyén egy nagy kőkereszt állott és rajta ez a fölírás:

ÉN VAGYOK A FELTÁMADÁS ÉS AZ ÉLET.

És Szegény-fiú elragadtatva állt az aranyos napfényben, és nagyon-nagyon boldog volt és egyszerre csak észre vette, hogy már régóta hangosan énekel.

Azután pedig kézen fogva sétáltak ki a kedves temetőből és csakhamar elértek a kisfiú szüleinek házához. A fiú édesanyja messziről eléjük sietett és boldogan hálálkodott Szegény-fiúnak, amiért hazahozta a fiát. És kényszerítették Szegény-fiút, hogy betérjen hozzájuk és megpihenjen náluk és lakomát készítettek neki.

Estefelé volt már, mikor Szegény-fiú elbúcsúzott a vendéglátóktól és elindult, hogy hazatérjen az anyai házba. Alig tett néhány lépést, egyszerre csak megállt. - Már megint egyedül vagyok! - gondolta magában. - Ez nem jó!

Aztán csak továbbment.

Nemsokára megállt újra és visszafordult a kisfiú háza felé. Egy pillanatra nehéznek érezte a szívét. Aztán hirtelen valami szorongó félelem futott át rajta. A messzeségben megpillantotta a kastélyt. Villámgyorsan fordult vissza és gyorsabban indult neki az útnak.

De a régi jó érzésnek vége volt. A kastély képe nem ment ki a fejéből. Hiába hunyta be a szemét: ott lebegett előtte, sokkal szebben, mint a valóságban. Aztán lopva, maga előtt is titkolva visszapillantott megint.

Ijedten kiáltott fel. A kastély megdöbbentően közelebb látszott, mint az előbb. Pedig azóta távolodnia kellett tőle.

Most már erőszakosan rántotta el a fejét és futva indult meg a púpos várától. De hasztalan verekedett magával, nem tudott másra gondolni. A kastély, a lakoma terme, a titokzatos királynő: újra, meg újra ott lebegtek előtte. Minden erejével kényszerítette magát, hogy a keserves, a szégyenletes valóságra gondoljon. Nem sikerült. A vár ott ragyogott a lelkében, hazugul, ígéretesen, csábítón.

Énekelni kezdett, hogy ne gondoljon a várra. De nem tudott énekelni. Rekedtes, össze nem illő hangok riadtak el az ajkairól. Újra elfelejtett énekelni.

És Szegény-fiú megértette, hogy ha harmadszor is visszanéz, veszve van, akkor menthetetlenül és végképp a kastély rabja lesz.

Hirtelen meglátott egy keresztet az út mellett. Térdre vetette magát és imádkozott.

Mikor újra nekiindult az útnak, vidám nóta csapta meg a fülét. Odanéz és látja, hogy emberek aratnak egy szép, széles rozsföldön. A nap tűz. Az emberek arcáról szakad a verejték. Peng a kasza, dúl az élet, szól a nóta.

Szegény-fiú odament és azt mondta a legöregebb kaszásnak, hogy ő is be akar állni. Kaszát adtak a kezébe és ő is beállt a sorba. Tudta hogyan kell, eleget látta sihederkorában, mikor a bokor tövében hevert és onnan nézte lustálkodva, hogy dolgozik a bátyja. De próbálni csak most próbálta.

Bele is izzadt hamarosan, el is fáradt derekasan. A nehéz kasza csak úgy húzta-rántotta maga után, a dereka, azt hitte, letörik a hajladozásban. A kaszanyél feltörte a kezét, a füle zúgott, azt hitte, mindjárt meghal. De azért abba nem hagyta volna, föl nem nézett volna maga elől egy világért. Tudta, hogy most vagy soha, de visszanézni nem szabad. Csak nézett előre, nézte, hogy csillog a szép fényes kasza a napon, hogy omlik a szép sárga kalász, hogy sorakoznak egymásra a szép, komoly rendek. Összeszorította a fogát és ment és dolgozott.

Mikor dél lett, az aratók megpihentek. Leültek egy fa alá és hozzáláttak az ebédjükhöz, amit a feleségük, vagy a lányuk hozott. Szegény-fiút az öreg kaszás magához intette. Az unokája, egy szép, nagyon komoly lány akkor bontotta ki a kendőjéből a leveses fazekat, amit hozott. Szegény-fiúnak kanalat adtak a kezébe. Ettek. Szegény-fiú még soha életében nem evett olyan jót, mint ez a leves.

Ebéd után az öreg kaszás a feje alá tette a tarisznyáját, szemére húzta a kalapját és szundított egyet. Szegény-fiú ott ült mellette jobbról, a lány balról. Háttal az ördögvárnak. Hallgattak. Azután Szegény-fiú megkérdezte a lánytól, hogy hallott-e az ördögvárról?

A lány nevetett. Hogyne hallott volna! Mindenki ismeri a vidéken. Csak az emberek nem mernek a tájékára menni. De ő nem tudja, hogy mi van rajta félni való. No bizony! Egy ütött-kopott ócska ház, piszkos emberek laknak benne. Körös-körül csupa trágyadomb. Azért persze nem kellemes arra járni. De hát minek is volna arra járni? Különben innen látni is. Ott van ni!

Megfordult és rámutatott a várra.

És most Szegény-fiú nem félt odanézni. Ott állt a vár: Sötét mogorva épület, nem kastély, inkább börtönforma, barátságtalan, csupasz kőfalak, szűk pincelyukszerű ablakokkal. A falon emberek. Vagy nem is emberek! Világosan látta: vigyorgó csontvázak ácsorogtak a falon, elől egy magasabban a többinél, undok, ínyetlen szájjal, csúf koponyája körül tekergőző kígyók. A királynő ez?

Szegény-fiú elfordult és tudta, hogy többet nem fog visszanézni a púpos vára felé.

Előtte ült a lány és komolyan mosolygott rá.

És Szegény-fiú úgy érezte, hogy mindig is ismerte. Hol az édesanyja jutott eszébe, amikor ránézett, hol az ő erős bátyja, Kemény-legény, hol meg a Tisztaszemű kisfiú. És azt is tudta, hogy a lány is régóta ismeri őt.

- A te neved Békességgel-mosolygó leány - mondta Szegény-fiú, mert tudta, hogy így hívják a lányt, ámbár ezt senki sem mondta neki.

A lány bólintott.

- Úgy hívnak. Te pedig Komoly-férfiú vagy. Te szépen tudsz kaszálni. És énekelni is tudsz - tette hozzá, pedig sohasem hallotta énekelni Szegény-fiút. - És én idáig egyedül voltam.

Szegény-fiú pedig tudta, hogy e perctől fogva már nem hívják Szegény-fiúnak, hanem Komoly-férfiúnak. És tudta azt is, hogy már megint tud énekelni.

Az öreg kaszás is fölkelt és mind nekiláttak a dolognak. És pengett a kasza, és mind énekeltek, és a Komoly-férfiúvá lett Szegény-fiú énekelt a legszebben.

Estére kelve pedig a Komoly-férfiúvá lett Szegény-fiú elbúcsúzott az aratóktól, mert el kellett mennie, hogy viszontlássa az ő testvérét, Kemény-legényt. De megígérte nekik, hogy másnap visszajön hozzájuk aratni.

Mert jól tudta, hogy többet nem engedi el kezéből a kaszát és a Békességgel-mosolygó-leány kezét. És elindult és könnyű volt és szabad és vidám. És hangosan énekelt.

V.

Mikor pedig elért a remete barlangjához, ott látta a kereszt előtt térdelni az ő erős bátyját, Kemény-legényt, aki immár hét esztendő óta állhatatos volt az imádságban az ő öccsének szabadulásáért. És a két testvér átölelte egymást és mind a ketten sírtak és mind a ketten boldogok voltak és örültek egymásnak. És Szegény-fiú, aki immár Komoly-férfiúvá lett, megértette, hogy az ő erős testvére, Kemény-legény és a Tisztaszemű-kisfiú és a Békességgel-mosolygó-leány mind Istennek angyalai voltak, akiket a jóságos Isten küldött az ő szabadulására.

VI.

Ez volt a Szegény-fiú szabadulásának a története. Áldassék pedig az Isten és az ő angyalai a földön.

 

 


dugo@szepi.hu

 

6.

Franciaországból Betlehembe egy szamár társaságában

 

 

A francia Lucien Converset atya 2012. március 25-én, 75. születésnapja előtt két nappal indult útnak Dampierre-ből Betlehembe, Joséphine nevű szamara társaságában. A pap és „útitársa” 2013. június 17-én érkezett meg Jézus szülővárosába.

Lucien Converset atya blogot is vezetettutazásáról, így számos érdeklődő követte végig a pap több mint egy évig tartó zarándokútját, melynek során a szárazságon kívül a legkülönbözőbb nehézségekkel kellett megküzdenie.

„Micsoda boldogság, hogy célba értem!” – írja a bozontos szakállú pap. A bejegyzés mellett fénykép is látható, mely híven mutatja az atyának a véghezvitt feladat sikere felett érzett örömét. „A szívemben hordozlak mindnyájatokat, akik ételt, italt és szeretet adtatok, titeket, akik esténként befogadtatok, és lehetővé tettétek, hogy megjárjam ezt a hosszú utat a szamarammal együtt” – olvasható a folytatásban.

Lucien Converset több francia városban is teljesített szolgálatot, és mindenhol egyszerű, jólelkű, emberi kapcsolatokat kereső embernek tartották. Nehéz sorsú embertársaira külön odafigyelt: sokat foglalkozott betegekkel és fogyatékosokkal is. Miután ötven éven át szolgálta embertársait, úgy döntött, ideje belekóstolnia a magányos utazás örömeibe. „Mindig is mondtam, hogy ha elérem a papok nyugdíj korhatárát, azaz 75 éves leszek, elgyalogolok Betlehembe” – mondta nem sokkal indulása előtt.

„Úgy vélem, mindannyiunknak van egy letelepedett és egy nomád oldalunk. És én meg akartam élni a nomád oldalamat is annak teljességében, egyetlen sátorral, ahogy Jézus is mondja Sámuel második könyve 7. fejezetének 6. versében” – írja blogjában az atya, aki néhány kellemetlen kalandot és több száz nagyszerű emberi találkozást követően, 5.400 kilométert gyalogolva megvalósította tervét.

Forrás: La Croix/Magyar Kurír

5.

Szófia utcáin már hosszú évtizedek óta koldult egy hosszú szakállú, idős férfi. Egy kis műanyag pohárkába gyűjtötte az aprópénzt, amivel néha-néha megszánták a járókelők. Aztán egy napon felállt, besétált egy székesegyház kapuján, és így szólt a templom egyik szerzeteséhez: „Gyere velem, hogy adjak egy kis pénzt a templom számára!”

 

 

Dobri Dobrev, a bőkezű koldus

A történet mára bejárta az egész világot. Dobri Dobrevről, akit eddig mindenki koldusnak ismert, kiderült, hogy több mint 40.000 eurót adományozott már el kolostoroknak, templomoknak, árvaházaknak - míg ő maga mindössze havi 80 euróból élt.  Az Öreg Dobri a második világháborúban harcolva vesztette el hallását. Egyszerű kis lakásába a víz sincs bevezetve, maga gyalogol el kilométereket érte vödörrel a kezében. Naponta több mint 25 kilométert utazik a Bulgária fővárosába, hogy hat órán keresztül folyamatosan adományokat gyűjtsön. Idén lesz 99 éves. És mindemellett ő a világ egyik legbőkezűbb adományozója. Vajon hogyan rejlik valakiben ennyi önzetlen jóság?

„Két akarat van bennünk, egyik Istentől, másik az ördögtől. És elménkben háború vívunk. Én hiszem, hogy nekünk Isten akaratát kell követnünk és szolgálnunk. Így Isten is megsegít minket. Egyedül a jó akarat helyes és igaz. Nem szabad hazudni, sem lopni, sem házasságtörést elkövetni.  Szeretnünk kell egymást, ahogy Isten is szeret minket.” – mondta egy interjúban.

 

Így él az öreg Dobri


Valóságos csodatevő angyalként lépett be 2009 májusának egy reggelén a Nyevszkij Szent 
Alekszander székesegyház kapuján, mikor félrehívta a templom pénzügyeiért felelős szerzetest, hogy közölje, 35.700 levát (kb. 20.000 euró) szándékozik nekik adni. Ez a székesegyház Bulgária egyik legnagyobbja és jelképe is egyben, ahol milliónyi ember - turisták, helyiek és még diplomácia delegációk, vezető politikusok is- megfordul évente. Komoly anyagi gondokkal küszködik a templom, nem jut elég pénz a felújításra, a műalkotások megőrzésére és néha még a fenntartásra sem. 

Hát nem megdöbbentő, hogy mégis ez az idős bácsi, aki a saját maga készítette bolgár népviseleti ruhákban jár, akit mindenki csak egy szegény koldusnak nézett, adta az évtized legnagyobb adományát a templomnak.

 

Az idős férfi mára Szófia nevezetességei közé tartozik


Miután a világ tudomást szerzett erről, az emberek már nem koldust láttak az Öreg Dobriban. 
Szó szerint meghajolnak előtte, csodájára járnak Szófia utcáin, hogy láthassanak egy valódi, élő szentet. Dobri Dobrev története talán a leginspirálóbb, amit a világban manapság hallani. Egy férfi, akiben ennyi szeretet és önzetlenség lakozik, mindannyiunk példaképe lehet.

 

Forrás: https://www.pozitivnap.hu/kulfold/az-oreg-dobri-egy-elo-szent-szofiabol

4. Életem legjobb döntése volt, hogy megtagadtam a pénzt

 

 

Mark Boyle készpénz és hitelkártya nélkül, a saját erejében és találékonyságában bízva vágott bele egy kísérletbe, amelyről kiderült, hogy tulajdonképpen maga az élet. Semmit sem vásárolt, és semmit sem költött két éven át. Azt álltja, még soha sem érezte magát olyan boldognak és egészségesnek, mint amikor pénz nélkül élt. Ha lennének gyerekei, kicsit máshogy csinálná, de szerinte az igazán elszántak előtt nem lehet akadály, hogy az életükben véget vessenek a pénz uralmának.

Jöhet bármilyen pénzügyi válság, Mark Boyle-t már aligha lepnék meg az anyagi nehézségek, hiszen az ír férfi két évet komolyabb megrázkódtatás nélkül kibírt pénz nélkül. Mindezt ráadásul saját elhatározásból. Búcsút intett a munkájának, a bankszámlájának és a 21. századi nyugati élet minden kényelmének, és 30 évesen kiszakította magát a fogyasztói társadalomból.

"Le kellett számolnom annak a hamis biztonságérzetnek az illúziójával, amit a pénz ad. A hiperinflációt elszenvedő országok már megtapasztalhatták, hogy komoly pénzügyi válság idején a pénz semmilyen biztonságot sem jelent. Ilyen helyzetben a kapcsolatainkban, a valódi közösségekben, a hagyományos képességekben bízhatunk, és abban, hogy meg tudjuk termelni a saját ennivalónkat, és gondoskodni tudunk magunkról" - mondta  a radikális világnézeti fordulatról, amely ehhez az új életvitelhez vezetett.

Mike Boyle-ban egy évekkel ezelőtt látott film mozgatott meg valamit. Utolsó egyetemi szemesztere alatt látta a Gandhit, Richard Attenborough Oscar-díjas alkotását, és különösen megtetszett neki az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakjának gyakran idézett mondata: "Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban". Ekkor azonban még halvány fogalma sem volt, hogy milyen változást is szeretne.

Sokat segített azonban, hogy egy barátjával rendszeresen próbálták megváltani a világot, és az egyik beszélgetésük alatt jött rá, hogy azért van körülöttünk ilyen sok probléma, mert már nem igazán látjuk, hogy a tetteinknek milyen következményeik vannak. "A fogyasztó és a fogyasztás tárgya között olyan mértékű távolság alakult ki, hogy sokan egyáltalán nincsenek tudatában annak a pusztításnak és szenvedésnek, amelyet az étel és az egyéb  holmik előállítása von maga után. Az eszköz pedig, amely mindezt lehetővé tette, nem más, mint a pénz" - jelölte ki a fő ellenséget egy cikkében.

Azt különösen abszurdnak találja, hogy a piacok és az infláció szeszélyének kitett pénzt - amely szerinte nem több egy üres frázisnál - az emberek sokkal többre tartják, mint például a fákat, amelyeknek konkrét hasznát is vesszük, például oxigénhez jutunk általuk. "Alíz Csodaországában vagyunk, ahol semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene" - foglalta össze a fura helyzet lényegét.

A természet lágy ölén

Mark Boyle pénztelen kalandja 2008 novemberében indult. Az közgazdász végzettségű férfi felmondott a munkahelyén, és megszabadult minden pénzétől, megszüntette a bankszámláit és megvált a hitelkártyáitól. "Azon a napon, amikor lemondtam a pénzről, az egész világ megváltozott. Ekkor már megjelentek a banki hitelválság első hírei, így amikor beszélni kezdtem a terveimről az embereknek, azt hitték, valami apokaliptikus pénzügyi összeomlásra készülök fel" - emlékezett vissza egy írásában. Ő azonban nem az összeomlásra, hanem az élete kiteljesedésére készült.

Forrás: Wikipedia

Az akkori döntését a Telegraph című lapnak azzal magyarázta, hogy rájött: az olyan kérdések, mint a kizsákmányolás vagy az erdőirtások mind csak tünetei egy sokkal mélyebb problémának, annak, hogy eltávolodtunk attól, amit fogyasztunk. Mark Boyle szerint a pénz nem más, mint a függetlenség illúziója. "Akartam tudni, hogy képes vagyok-e pénz nélkül élni, és hogy ez milyen hatással lesz rám" - magyarázta a Telegraphnak.

Az első pár hónap volt a legkeményebb. Minden új volt és a legalapvetőbb tevékenységeket kellett újraértelmeznie. Hogyan jut el egyik helyről a másikra, mivel mos fogat, mit eszik, és hol lakik? Mindenre van azonban megoldás. Adományként jutott hozzá egy lakókocsihoz, amelyet egy farm mellett állított fel. Ez egyfajta albérlet volt, a parkolásért és letelepedésért cserébe ugyanis egy héten három napot dolgozott a földeken, de közben a saját élelmét is megtermelte.

Egy fatüzelésű kályhából állt a konyhája, elektromos áramhoz pedig egy napelem segítségével jutott, amelyet még a kísérlet megkezdése előtt vásárolt 360 fontért. A közeli folyóban fürdött, maga készítette a szappant és a fogkrémet abból, amit a természetben talált. Az előbbihez szappangyökeret, utóbbihoz például a tintahalcsontot és az édesköménymagot használt. Komposztvécét épített magának, és vécépapír helyett régi újságokat használt. Nem olyan puha, mint a bolti, de hamar meg lehet szokni - állítja Mark Boyle, akinek ilyen körülmények között egyszer egy róla szóló cikk is a kezébe került. 

Bizalom kérdése

Nagyjából három hónapba telt, amíg bízni tudott abban, hogy a mindennapos szükségleteit valahogy sikerül majd kielégítenie. Meg kellett barátkoznia viszont a gondolattal, hogy pénz nélkül minden nagyon sok időbe telik. Nagyjából két órába telt például, mire kimosta a ruháit, és egy komposztvécé kiásása is lényegesen hosszabb időbe telt, mint az egyszerű lehúzás. Ugyanígy a biciklizés is sokkal több időt vett igénybe, mintha csak autóba ült vagy buszra szállt volna, hogy eljusson valahová, de legalább egészen gazdaságos módon kiváltotta az edzőtermi bérletét.

Másrészt viszont soha sem unatkozott és soha sem érezte magányosan magát. Arra a kérdésünkre, hogy sajnál-e bármit is, ami pont az időhiány miatt nem fért be a pénz nélkül eltöltött évekbe, Mark Boyle nemmel válaszolt. "Szeretem az egyszerű életet, és nincs olyan egyszerű dolog, amit ne lehetne megtenni pénz nélkül" - magyarázta, hogy miért nem maradt benne hiányérzet. Nem utolsó sorban ez alatt az idő alatt rengeteget tanult a természetről és saját magáról is.

Amikor belevágott a pénztelen kalandba, sokan azt gondolták, csak viccel, és sokan bírálták is. Mark Boyle szerint ez azért volt, mert ha az ember olyan dologgal száll szembe, mint a pénz, akkor nemcsak a bankjegyekkel és érmékkel száll szembe, hanem egy teljes világnézettel. Az elutasítás azonban idővel szimpátiába váltott át, amiben nem kis szerepe volt annak, hogy a gazdasági válság elmélyülésével egyre kevesebben bíztak meg a pénzben, és egyre többen kényszerültek rá arra, hogy olcsóbban éljenek.

Arra, hogy Mark Boyle-nak mégis csak egy pénzközpontú világban kellett megvalósítania a tervét, jó példa, hogy az életvitelével tulajdonképpen pénzt is keresett, hiszen a tapasztalatait feldolgozó könyvnek nagy sikere volt. Boyle azonban ezt a problémát is elegánsan áthidalja, és a befolyt pénzből egy új elképzelést finanszíroz majd: egy olyan helyi gazdaságot szeretne létrehozni, ahol mindent maguknak termelnének meg az emberek, és ha kell, cserealapon elégítenék ki a szükségleteiket.

Mark Boyle nemcsak a hétköznapokat igyekszik pénz nélkül megoldani, hanem az ünnepnapokat is. Most például nulla költségvetésű esküvőt szervez. A menyasszonya, Jess szerencsére szintén nem érzi zavarónak az önellátást, korábbi barátnője azonban fél évvel a nagy kísérlet után feladta, és szakítottak. Nem volt könnyű döntés - emlékszik vissza Boyle, de olyan nő mellett szeretne élni, aki osztozik az életvitelében is. "Tudom, hogy nem sok nő csapna le egy olyan társkereső hirdetésre, amelyből az derül ki, hogy nincs se pénzem, se autóm, se karrierem, de még meleg vizem se. De eléggé jóképű és kedves vagyok, és a testmelegem is rendelkezésre áll" - mondta egy interjúban a kapcsolatépítés előnyeiről.

Boldogság ingyen

Boyle az [origo]-nak azt mondta, a döntésének egyáltalán nem volt hatása az emberi kapcsolataira, azon kívül, hogy nagyon sok új barátja lett. Azt pedig elismerte, hogy a hozzáállásán biztosan változtatna, ha lennének gyerekei. "Így sem lenne lehetetlen, de másképp csinálnám. Először is egy kis lakókocsinál többre lenne szükség, de ez sem jelentene problémát. Ha valamit tényleg akarunk, akkor egész könnyedén legyőzhetjük az akadályokat" - adta meg a receptet.

Arra a kérdésünkre, hogy szerinte az embereket mi akadályozza meg abban, hogy hasonló drasztikus lépéssel átalakítsák az életüket, Mark Boyle azt mondta: a gyerekek, és a félelem, hogy mit szólna hozzá a családjuk és a barátaik. A neki címzett e-mailekből ugyanakkor az derül ki, hogy egyre többen választják ezt az utat, és a félelem minden újabb pénz nélkül élő ember példájával kisebb és kisebb lesz.

Mark Boyle azt álltja, még soha sem érezte magát olyan boldognak és egészségesnek, mint amikor pénz nélkül élt. Azt a biztonságérzetet, amelyet korábban a pénz adott, most a barátaiban és a helyi közösségekben találja meg, mert olyan kapcsolatokat kell építenie, amelyeknek a bizalom és a kedvesség, nem pedig a pénz az alapja.

Forrás: https://www.origo.hu/nagyvilag/20130516-elet-penz-nelkul-mark-boyle-kiserlete.html

Egy fotó

3. Tüzoltó leszel s katona! (József Attila)

2. Páduai szent Antal a halaknak prédikál

Antal prédikálna,
Ha hallgatót találna;
Inkább szól halaknak,
mintsem a falaknak;
Lemegy hát a tóhoz,
És itt kezd a szóhoz.

Jönnek a nagy pontyok
s a kis halporontyok,
Mind-mind száját tátva
Figyel a barátra:
Tetszett a prédikálás,
Ponty-pereputty hálás.

Ragadozó csukák,
rabláshoz nem buták,
Úszva arra mentek
hallgatni a szentet:
Tetszett a prédikálás,
Csuka-csapat hálás.

És a falánk harcsák
Illendőnek tartják,
Hogy a beszéd végett
Hagyják az ebédet.
Tetszett a prédikálás,
Harcsa-horda hálás.

A csík és a viza,
Nemes halak biz'a,
Íme nem mulasztják
A szónoklat malasztját:
Tetszett a prédikálás,
A csík-csoport hálás.

Teknősbékát, rákot
Sietni ki látott?
S most versenyre kelnek
S Antalra figyelnek:
Tetszett a prédikálás
Rákok raja hálás.

Halak és halacskák,
Okosak és csacskák,
Emelik fejüket,
Egyikük sem süket:
Jóisten nevében
Csüngnek a beszéden.

Vége a beszédnek,
Halak hazatérnek;
Csuka ragadozik,
Bujálkodik a csík.
Csüngtek a beszéden,
S élnek úgy, mint régen.

 

Rák tovább is lassú,
Harcsa hájas hasú,
Zabál a ponty egyre
Szent szókat feledve.
Csüngtek a beszéden,
S élnek úgy, mint régen. 

1. ILYEN IS VAN

Több ezer ember kapott inspirációt egy esküvői fotóból, amelyet egy fiatal pár töltött fel az internetre. Mivel a fotó végigjárta a világot, a fiatal feleség arra gondolt egy blogbejegyzésben írja meg a fotó történetét.

legszebb-eskuvoi-foto

“Pár perccel azelőtt, hogy az oltárhoz vezettek volna, jövendőbeli anyósom hozzám jött és azt mondta, hogy a fia látni akar. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem vagyok kész, hogy a cipőmet még nem húztam fel, hogy lehet nem fog tetszeni neki a ruhám. Tele voltam izgalmakkal.” – írja a feleség, jegyzi a Twice.hu.

A menyasszonyt egy székhez vezették, egy szoba sarkába. A vőlegény az ajtó mögött várta, ugyancsak egy széken ülve.

A menyasszony beszélt először: “Szerelmem, ma összeházasodunk!”. A vőlegény válaszolt:“Tudom szerelmem és imádkozni szeretnék veled együtt, mielőtt ezt megtennénk.!”

És ott ahogy ültek, mindenki a kis székén, anélkül, hogy látták volna egymást, kézenfogva Istenhez imádkoztak.

“A férjem azért imádkozott, hogy Isten áldja meg a házasságunkat, hogy minden nehézségen ami előttünk áll ne hagyjon el bennünket az egymásba vetett hit. Azért imádkozott, hogy ahelyett, hogy a kettőnk tökéletlenségét keresnénk, inkább Krisztus tökéletességére hagyatkozzunk. Minden reggel úgy ébredjünk fel, hogy Krisztus tökéletes szeretete által szeressük egymást.”

Elérhetőség

Mohácsi Római Katolikus Plébánia
7700 Mohács,
Szent Mihály tér 8.

69/322-866
30/602-77-20

Mohácsi Római Katolikus Plébánia © 2013-2017 Minden jog fenntartva.

Készíts ingyenes honlapotWebnode